Virágszál

Megjegyzés: Ez a bejegyzés a „Mit olvastam eddig?" sorozat részét képezi. A teljes megértéshez szükséges lehet az előzmény ismerete, amely az iménti linkre kattintva érhető el.

Aktuális lista a moly.hu-n!

20-án kedden lidérces álomból ébredtem. Ébredés után egyszerűen csak meredtem magam elé és néztem a lassan kivilágosodó plafont. Nagyon lassan múlt az álom hatása.

Ilyen szörnyű napotok sose legyen, mint az álombeli énemnek. Pedig szépen indult a napom. Sütött a Nap, csiripeltek a madarak és aznap estére jó meccs ígérkezett. Szedelődzködtem és elindultam az iskolába. Kissé késésben voltam szokás szerint, ezért igyekeztem kilépni. A metroban az ellenőrök persze megfordíttatták a diákigazolványom, így mire a peronra leértem, pont elhúzott a szerelvény. Onnantól persze mindent lekéstem, de ez megalapozta a hangulatom.

Az iskolában fél perc alatt hajbakaptam a barátnőmmel, akinek valami megmagyarázhatatlan problémája volt. Mikor egy másik barátomhoz fordultam, hátha ő érti, ő csak vállalt vont és közölte, hogy neki most órára kell mennie. Felbaktattam hát órára, ahol kiosztották az előző héten írt zéhákat. Karó lett. A tetejébe még röpzéhát is írtunk. Óra végén pedig jött egy bejelentés, ami a megajánlott szoftverszigóba vetett reményeimet adta át a múltnak.

Miután több órám nem volt, dolgozni indultam. Ott legalább kapok pénzt. Anyának el kellett valahová ugornia egy rövid időre, ezért rámbízta a határidős munkáját, amit a főnöke rábízott. Ez bőven a diákmunkástól várhatóan teljesíthető szint fölött volt, de úgy tűnt, fog menni. Aztán mikor egyedül maradtam az irodában, a rendszer lefagyott. Na mondom, nem esünk rögtön kétségbe, le kell hívni valakit az informatikáról. Ezt tettem. Le is jött egy srác, aki mikor meglátta a helyzetet, teljesen ledöbbent és közölte, hogy eddig azt hitte, ilyen hibát nem lehet előidézni. Aztán míg ő lent volt, fönt kiakadt a központi szerver is és pechünkre épp az ő szaktudása hiányzott ahhoz, hogy megjavítsák. Pár dühös főnöki telefon után kiderült, honnan ered minden bajok forrása, így a cég gyengédnek épp nem nevezhető hangnemben megkért, hogy a jövőben kíméljem meg őket a munkámtól.

Ekkor elindultam haza, de Anyu még ottmaradt tüzet oltani. Viszont nekem szükségem volt valakire aki végighallgat. Azonban bárkit próbáltam elérni, mindenki lerázott. Mindenféle csipcsup indokokkal tették mindent.

Hazabattyogtam hát, gondoltam emmám majd msn-en meghallgat. Nem volt sehol, aztán hirtelen megjelent, de csak hogy elmondja, nem fog többet jönni msnre, mivel csak velem beszélgetne és erre neki nincs ideje. Ez ütött. Megköszöntem neki, amit eddig értem tett.

Gondoltam ha már ilyen sok szabadidőm lett hirtelen, akkor leülök bepótolni az esedékes lemaradásaimat. Nem haladtam vele, ezért ráírtam egyik főiskolás barátomra, aki mindig segít ha kérem. Ő persze kikérte magának, hogy ő mindig segít, de ez egyoldalú, szóval legyek olyan ügyesokos és oldjam meg egyedül. Mondtam, hogy ez talán azért lehet, mert ő előrébb jár már a tárgyakkal, erre közölte, hogy mindegy, ő most különben is megy.

Mikor tehát láttam, hogy a tanulással sem fogok haladni, gondoltam leülök és olvasok kicsit, míg még világos van. Haladtam is 3 oldalt a könyvvel, mikor éktelen zajt hallottam, majd kiugrott a szívem. Valaki nekiejtett valamit radiátornak, pont alattunk. Azért folytattam, de onnantól fogva folyamatos kopácsolás, fúrás, püfölés hangját hallottam folyamatosan. Nem hittem el, hogy délután kell nekiállni lakást felújítani.

Letettem a könyvet és lementem a boltba bevásárolni. Mikor visszaértem, már elmúlt nyolc óra, de a ricsaj tovább folytatódott. Mondom lemegyek és megkérem, hogy ugyan csendesedjék már el, benne van a Házirendben is... A kettővel alattunk lakóról volt szó, résnyire nyitotta az ajtót, majd kis türelmet kért. Vártam.

Majd kinyílt az ajtó és egy hatalmas kést szorongatott vérbenforgó szemekkel és közölte, hogy van két másodpercem hazatakarodni. Ettől persze nemhogy elfutni, de megmoccanni se tudtam hirtelen, szóval dühbegurult és rámrontott. Az utolsó pillanatban mégis el tudtam szaladni, ő viszont elhagyta a papucsát. Míg visszalépett belé, kis lépéselőnyt szereztem, felszaladtam a két emeletet és megpróbáltam kinyitni a rácsot, mert perszre akkurátusan bezártam. Elejtettem a kulcsot, rögtön fel is kaptam, de nem voltam elég gyors, már hallottam a trappolást. Utánam jött.

Láttam, hogy a lakásba bejutnom reménytelen, így fejvesztve menekültem a tetőre. Sötét volt, így a környező házakből sem látta senki, hogy egy késes őrült kerget a tetőn. Elkezdett szónokolni, hogy neki ma irdatlan rossz napja volt, és bizony az én érkezésem volt az utolsó csepp a poharában és most lakolni fogok. Ekkor épp a konyha ablakok aknájának két oldalán álltunk. Tudtam, hogy ennyi volt, ő van közelebb a lejárathoz, meg amilyen ügyes vagyok, biztosan hasraesem útközben.

Ekkor csörrent meg a mobilom. Egyik barátnőm volt, hogy nincs-e kedvem moziba vele. A késes a szája elé tette az ujját, és megfenyegetett, hogy ha csak egy apró célzást is hall, megnézhetem magam. Mégis megpróbáltam rögtönözni, nem akartam a tetőn meghalni. Megmondtam a barátnőmnek, hogy mostanában túl sok gyilkolászós filmet láttam már. Erre ő megsértődött és közölte, hogy ő azt hitte, csak vele járok moziba, márpedig mi inkább vígjátékokat szoktunk nézni. Kétségbeesetten hallgattam, ahogy az utolsó reményem is elszáll...

Letette. Ottmaradtam kettesben az őrült késessel a tetőn, a sötétben. Odamentem a tető szélére. Gondoltam inkább leugrom, hátha túlélem, mintsem hogy felaprítsanak. Ekkor azonban emberünk, látva a fix elhatározást a szememben, hirtelen megtorpant. Ledobta a kést az aknába. Megfeszítettem az izmaim, ugrásra készen. Ő meg csak araszolt egyre közelebb. Nem mertem leugrani, így végül elkapott lerántott a tetőre, el a peremtől. Azt hittem puszta kézzel ver agyon.

Ehelyett szorosan átkarolt és elkezdett megnyugtatni. Hogy ő nem is akart engem bántani. Nem értettem, hogy mire mehet ki ez az egész, de addigra már leblokkoltam. Hogy ő nem is lakik ebben a házban. Igazából sosem járt még itt, és hogy ő egy színész, aki felkértek, hogy játsszon el egy szerepet. Hogy nyugodjak meg. Nincs semmi baj... Mikor látta, hogy teljes sokkban vagyok, felhívott valakit a mobilján. Megkérte, hogy siessen és a szavai alapján rájöttem, hogy valamelyik ismerősömet hívta fel.

Kiderült, hogy a jópár ismerősöm - anyám, a legjobb barátaim, az iskolatársaim, a tanár sőt még a BKV-ellenőr is - összefogott egymással, hogy előidézzék életem legrosszabb napját, hogy utána rádöbbenjek, lehetne sokkal rosszabb is.

Mikor megértettem, hogy nem fogok aznap este a tetőn meghalni, kitört belőlem a hisztérikus zokogás. Mivel nem volt ott senki más, hát átöleltem a késes-gyilkosból visszavedlett színészt, és legalább két óráig nem voltam hajlandó elengedni, miközben ő azt mantrázta a fülembe, hogy mennyire sajnálja, és ha tudta volna, hogy így reagálok, nem fogadja el ezt a munkát... Még akkor sem engedtem el, mikor már megérkeztek a barátaim, hogy megnyugtassanak, nincsen semmi baj. Órákig voltunk még a tetőn, egy tapodtat nem bírtam mozdulni.

Szépen mindenki elmondta a részét az összeesküvésben. Kiderült, hogy nem lett karó a zéhám, nem buktam el a szoftverszigót sem még, nem tettem tönkre a céges hálózatot... A barátok elmondták, hogy nagyon nehezükre esett azt mondaniuk, amit mondtak, de rá akartak döbbenteni, hogy a világ lehetne sokkal rosszabb is, mint amilyen, és ideje erre rájönnöm végre. Alig bírtam elhinni, hogy ilyen megátalkodottan összefogtak ellenem, akikben megbíztam. Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e rájuk, amiért majdnem leugrottam a tetőről a nap végén, vagy hálás legyek, amiért most érezhetem, milyen jó, hogy mégsem ugrottam le.

Végül nem derült ki, kinek az ötlete volt a dolog, mert éppen akkor ébredtem fel.

Ébredés után csak a sokk utóhatása maradt meg, illetve a rettegés emléke, amit a vérbenforgó szempárba nézve éreztem. Senkinek nem kívánok ilyen reggelt. Beletelt kis időbe, mire megnyugtattam magam, hogy akármennyire is borzasztó egy nap volt, de csak álmodtam. Reggel pedig azzal az érzéssel indultam el az iskolába, hogy nem fogok meghalni. Ma biztosan nem. Legalábbis nem a tetőn. Nem egy őrült keze által.

Ha valaki korábban azt mondja, hogy egyszer ezt fogom gondolni, hogy ennek tudok örülni, szolídan körberöhögtem volna. Még szerencse, hogy senki nem viccelődött ezzel, mert szerintem azon nyomban elsírtam volna magam.

Romhányi József:

      Szarvashiba

Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi époszban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
  Itt követte el a hibát.
  Írt szonettet, elégiát,
  s a lánykérést elódázta.
  Kínban égve, könnyben ázva
  nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.

Hónapokkal ezelőtt padlón voltam. Egy hosszú lehangolódás után padlózott a hangulatom, mára fentebb vagyok, de nem fent. A franc se emlékszik már konkrét okokra, minden bizonnyal a mindennapok aprócseprő nyűgei is hozzájárultak. Például, hogy a velem egyszerre kezdő iskolatársaimmal jóformán csak előadásaink vannak közösek, kikészített a meló, és nem haladtam a honlappal sem. Külön-külön apró dolgok lehettek ezek, de összeadódva és még egy valamivel kiegészülve annyira rányomták magukat az életemre, hogy szinte öntudatlanul, félig-meddig töröltem ezt az időszakot az emlékezetemből. Villanások rémlenek mindössze. Egy nyaklánc. Egy csábos szempár. És rengeteg iskola. Csaknem tökéletes félévet zártam. Semmi egyéb dolgom nem volt, csak hogy a tanulásra koncentráljak. Abból pedig nem volt sok, a csúszásaimnak köszönhetően.

Így hát e napok oroszlánrészét a barátnémért való aggódás tette ki. Erre sem emlékszem, hogyan történt pontosan -, valamikor reaktiváltam a FaceBook fiókomat. Ott aztán megtaláltam a barátnémet. Már legalább a tudat, hogy egy képet láthatok róla, örömmel töltött el. Még él. Aztán nap mint nap láttam, hogy hozzászól, publikál, megoszt, két szóval: jelen van. Mindig éppen csak előttem lépett ki - egy órával, 10 perccel, 3 perccel.

Aztán az a 3 perc valahogy nem akart csökkenni. Jelen időre. Mindig a közelmúlt peremén mozgott és megfogalmazódott bennem egy új kétely... Előlem menekül. Meg is értettem, elég szánalmas módon próbáltam elérni, és csak remélni tudtam, hogy egyszer sikerül, végighallgat, majd nem küld el a fenébe. Kapaszkodtam belé, mint a fuldokló egy fogpiszkálóba. Ez kényelmes magyarázatnak tűnt egy napig, de aztán rádöbbentem, hogy ez az egoizmusom olyan mértékű megnyilvánulása volt, amire ritkán van példa. Hát ki vagyok én, hogy előlem meneküljön?

Egyszerűen csak más dolga van, kutyázik, honlapozik, éli a családi életét, nem tudom, bármit, és ahhoz én nem kellek. Ez már kellemesebb magyarázatnak tűnt és mégis jobban fájt. Hisz mit is tettem korábban, mikor még elértem? A mindennapi kis sirálmaimat hallgathatta... Csaknem biztos voltam, hogy így van.

Akkoriban majdnem az összes barátommal elhidegültünk és ő volt az utolsó, akire számíthattam. Ez öngerjesztő folyamat volt, minél inkább távolodtam a többiektől, annál jobban hiányzott és minél jobban hiányzott, annál mogorvább voltam a barátokkal, akiktől emiatt tovább távolodtam.

Mégsem voltam hajlandó az utolsó reménysugaram elengedni. Hinni akartam, hogy legalább ő még kiváncsi rám. Hinni akartam, hogy legalább feleannyit jelentek neki, mint ő nekem.

És aztán egyszer csak megtört a jég. Megjelent FaceBook-chaten. Kb. 15 percet beszéltünk. Kiderült, csak a gépének kevés a ramja és nem tud párhuzamosan futtatni msn-t és böngészőt, praktikusan FaceBook-ot. Azt ígérte, a héten újratelepítteti a gépét és utána már elő fog fordulni msn-en is. Madarat lehetett velem fogatni az egy hét alatt, amíg vártam. Pedig tudtam, ha megint csalódok, csak még lejjebb kerülök a gödörben. Nem akartam elképzelni, hol lehet az alja.

Aztán egyik napról a másikra minden visszatért a rendes kerékvágásba. Azóta talán nap nem telt el úgy, hogy ne beszéltünk volna. A napok nagyrészében egyedül vele beszélgetek. Mármint msn-en. Ez sem állapot még, de már haladás. Kaptatok felfelé a lejtőn. Lassan de biztosan: mert visszakaptam a barátnémet!

Eleinte azt vártam, mikor jelenti be, hogy neki elég volt, nem kíván a továbbiakban napi több órát elpazarolni rám. Vagy hogy nem bírja tovább a gépe. Ez nem történt meg. Helyette megújította meghívását. Búcsúztassuk nála az óévet. Nálam boldogabb embert keveset lehetett találni Karácsony előtt...

Köszönöm neked barátném!

A FaceBook megöli a blogolást.

No drágáim, úgy érzem, a legegyszerűbbem itt tudok tájékoztatni sok embert a decemberi menetrendemről. Az alábbiakból kiderül, hogy meddig nem érek rá. Hát, valahogy úgy tűnik, 2009-ben már nem sok nap marad...

Tehát...

2009.11.30. Hétfő
11:40 - Oprendszerek második ZH (Linux alapok) - megírva, 5

2009.12.01. Kedd
15:20 - Vállalati gazdaságtan ZH - No ez az, amit rohadt jól kell megírni, különben a vizsga instant öngyilkosság - megírva, eredmény: átmentem, jöhet a vizsga
17:05 - IRE ZH - 18 pont a 25-ből, esélyes... - megírva, eredmény: jöhet az aláírás pótlás
Plusz még a digit jegyzőkönyvet kell leadni, és akkor legalább az kész.

2009.12.07. Hétfő
11:40 - Oprendszerek első ZH pótlása (Windows batch-fájl írás) - megírva, 5
Digit jegyzőkönyv leadva XII. 7-én, 5

2009.12.14. Hétfő
08:00 - Számháló, első vizsgaalkalom, na ide kéne jelentkezni...

2009.12.15. Kedd
09:00 - IRE aláíráspótlás, ha nem jönne össze a 18 pont elsején. - eredményre várunk: csütörtökön kiderül - bukta.
13:00 - Vállgazd, első vizsgaalkalom, ide kéne jelentkezni, állítólag aki januárban megy, nem engedi át, olyan nehezeket fog kérdezni. - feleltem a négyesért. Megkaptam.

2009.12.17. Csütörtök
08:00 - Oprendszerek alpót, ha nem jönne össze valamelyik ZH - tárgytalan. :)
16:00 - Számítógép hálózatok I. - vizsga felvéve - vizsga sikerült, 3

Szóval, kb. december 17-éig senki ne keressen, mert nem leszek elérhető. :D

Van nekem egy barátném, aki hozzám hasonlóan megszállottja az ügetőnek. Mikor pár évvel ezelőtt felvett msn-en, még nem tudtam, micsoda barátságnak nézünk elébe. Szép lassan egyre jobban megismertük egymást, és bizony már ha csak egy hétig nem beszéltünk, hiányoltam. Számos módon segített nekem a fejlesztésben,  ötleteket, tanácsokat és sok infót kaptam, hiszen hihetetlen adatbázis van a fejében!

Van nekem egy barátném, akivel kb. 2-3 éven át napi rendszerességgel órákat beszéltem msn-en. Talákozni csak kétszer tudtunk, mert messze lakik. Telefonáltunk is párszor, de csak csínyján, két ország az két ország.

Van nekem egy barátném, aki mindig azzal viccel, hogy elkéri az anyukámat kölcsön. Mert az én anyukám segít nekem a honlapban, az ő családja viszont már kevésbé szívleli a hobbyját, de ő kitart, hiszen a pedigree-guruk már csak ilyenek.

Van nekem egy barátnám, aki rászoktatott engem a focinézésre. Ha meccset nézek, mindig remélem ő is látja és velem együtt örül a góloknak. Már anyám agyára megyek, hogy mindig focit nézek, de nem nagyon tud érdekelni. Mikor meghallottam, hogy nov 29-én el Clásico, első gondolatom rögtön az volt, hogy milyen jó lenne felkerekedni a barátnémmel és hazai pályán szurkolni a gránátvörös-kékeknek!

Van nekem egy barátném, akit beszippant a munkája. Az adminisztráció az agyára megy, és olyankor igyekszem a tőlem telhető legőrültebb ötletekkel felvidítani, több-kevesebb sikerrel. De legalább értékeli, hogy fáradozom.

Van nekem egy barátném, akivel még a nyáron megbeszéltük, hogy egy hétvégét náluk töltök. Még júliusban terveztük, majd halasztódott júliusra, augusztusra, őszre. Most november van és nem kaptam tőle életjelet lassan egy hónapja.

Van nekem egy barátném, akivel mindig ápoljuk egymást lelkét. Aki kihúz a legmélyebb gödörből is, és felvidít akkor is, amikor más nem képes. Aki türelmesen végighallgat és megért, olykor pedig három szóval bölcsebbet tanácsol, mint mások valaha is tudnának.

Van nekem egy barátném, aki hozzám hasonlóan borúsan látja néha a világot. Sőt nem is kicsit, és olyankor mindig megijeszt. Most is aggódom érte, nincs-e baj.

Van nekem egy barátném, akinek már akkor féltékeny voltam kicsit a kutyájára, mikor még csak pár hónapos volt. Pedig akkor még mindig napi elég sok órát beszélgettünk. Áprilisban, mikor a Jánoshegyen voltunk libegőzni anyukámmal épp eszembe jutott  a barátném, mikor megláttam egy Border Collie-t. Ezt valahogy égi jelnek vettem és remélem csuklik valahol az én barátném.

Van nekem egy barátném, aki bárhogy keresek, nem érek el. Az üzeneteim, úgy látszik, elkerülik. Facebookon is mindig elkerüljük egymást, pedig látom, hogy mindig pár perccel azelőtt lépett ki, hogy odaértem.

Van nekem egy barátném, aki nekem talán jobban hiányzik, mint én neki.

Van nekem egy barátném? Már ez vetődött fel bennem. Normál esetben a paranoiára fognám, hogy ilyen eszembe jut... de az nem lehet, hogy már majd' éve nem tudtunk 15 percnél hosszabb ideig beszélgetni. Vagy, mégis?

Van nekem egy barátnőm, aki ha egyszer elolvassa ezt, már látom a lelki szemeimmel, amint ezt mondja: "Ne bolondozz már, te lány!"

Legalábbis azt hiszem, ezt mondaná...

Remélem.

Micsoda bulváros címet rittyentettem, te jó ég! Na lássuk.

Bizony kissé pirulok, hogy ilyet leírok a mai világban, de az egyik kedvenc játékom nekem az aknakereső. Örökké ugyanolyan, megbízható, nem változik, nem csicsázzák, tudod a szabályt, nincs buktató. Amióta az eszem tudom, ismerem. Aknára léptél nincs visszaút, újrahúzhatsz. Illetve dehogynincs, de kis gyakorlattal könnyű kivédeni.

Íme az én jelenlegi rekordjaim. A tízjegyű szám értelemszerűen: év, hó, nap, óra, perc.

Szeretem ezt játszani. Főleg a mestert, mert ott nincs pályaszéle. Legalábbis nem mindig, mindenhol. Teljesen kikapcsol, azon kapom magam mindig, hogy kattintgatás közben agyalok a világ dolgaim, nap eseményein meg mikor min. Ha dolgozom például a honlappal, két percnyi pihenőt beiktatok, kicsit lazítok a koncentráción és láss csodát, utána szívesebben folytatom a melót.

Persze láttam a jútyúbon világrekordokat (meg mindenféle csalásokat is). Eszméletlenek. Ahhoz egy másmilyen működésű agy kell. Mert a legmenőbb aknakeresők nem tesznek zászlót az aknára. Nem ám. Csak körbelövik a helyeket. Oda böknek, ahol tuti, hogy csak számok vannak. Először nem is fogtam fel, hogyan lehet 38 mp alatt végezni a mester pályával. Nekem a haladó szinten nem volt annyi eddig.

Róttam volna pár sort az aknakereső játék történetéről, de a "barátom" nem akart kisegíteni, minden oldalt végignézni meg most lusta vagyok.

Még idetartozik, hogy a kezdő és haladó szinttel kizárólag rekorddöntés okán játszottam.  Mindig olyankor jut eszembe, mikor a mestert éppen sikerült megdönteni. Miután megtudtam, hogyan rajzoljak olyan karnótáblát (bocs, de én ezt képtelen vagyok megtanulni, ráadásul minden forrás máshogy hozza) rajzolni, amelyiknek a négy sarkában legyen 0, 1, 2 és 3. Végülis sejtettem, hogy valahogy mennie kell, hiszen lehet egy sort is hurkolni, meg a négy sarkot is összeköthetem, és mivel ezek teljesen egyenértékűek, gyanús volt, hogy mennie kéne. Immár tudom, hogyan.

Szóval eme msn-beszélgetés közben jött elő, hogyha a kezdő szinten egyszámjegyű eredményt érsz el, akkor kiírja, hogy " másodperc". Nekem persze addig nem volt nyugtom, míg ezt a saját szememmel nem láttam. Ha pedig már sikerült 10 alá menni, hát a haladót is addig nyüstöltem, míg 40 alá ment. (Mesternél a 120 volt az álomhatár).

Az eddigi, májusban felállított rekordok rendre: 11, 44 és 127 voltak. De volt 17, 86, 160 is, enyhe reflexió az óbudai járatok számára. Akkor azért nem nyúltam hozzá egy darabig, mert tetszett.

Mikor először leültem hosszú idő után játszani, 999 alatt sem ment a mester.

Namost. Soha nem voltam közkedvelt blogger, ami nem csoda. Azért lássuk be, annyira nem írok jól, még ha van is az a 2 azaz kettő ember, aki így gondolja. Tudom, nem reprezentatív a minta, de a nemek egyenlően oszlanak el közöttük, s talán ez biztató lehet. Már a jövőre nézve, teccikérteni.

Ezidáig nem éreztem késztetést, hogy például megkérdezzem hömpölygő tömegként új posztokat követelő olvasóimtól a véleményüket. Akármiről. Igaz, ez zömmel fordítva sem jellemző, nem szoktam kommentezni másoknál, már teccikérteni, ha ők kérdeznek valamit, de ennek egyszerű okai vannak. Igazából úgy lenne a legjobb, ha most példákat is hoznék, de fázik már a lábam, ezért hamar mennék már a takaróba beleburkolni szegényt.

Tehát:
ad 1) Abszolút nincs véleményem az adott témáról. Előfordul.
ad 2) Előttem leírtak már mindent, és az ismétlés ez esetben nem a tudás anyja.
ad 3) Pusztába kiáltott szó lenne minden billentyű leütésem. Nem kell sokat keresni az ilyet.

Most azonban változott valami. Bennem. Valahogy érzem. Jönnek az ötletek, de sose veszem rá magam, hogy posztot is gyártsak köré. Egy része szépen lassan elfelejtődött, elavult. Meg hát van egy rakat történet, amit le kéne írnom, de lusta vagyok, és tudom, hogy sokan nem fogják olvasni.

Van az asztalomon egy 2008. szeptember 19., 19:03:18-kor létrehozott blogba.txt nevű örökbecsű. Igen, kiskockának a vindózos asztalán van a cetli. Ebben leírtam magamnak pár lehetséges bejegyzés-címet. Mondván, ha lesz időm, akkor úgyis megírom hamar. Nos a fájl idén októberben volt utoljára módosítva, mikor egy linket belemásoltam, nyilván arról is írni akartam. Meg is nézem, mi az, mert már elfelejtettem.

Hehe, ez jó. Az urbanista blogon találtam és jót nevettem. "Két darabos puzzle rossz megoldással." Persze akkor sem kommenteltem. Hiszen egyértelműen no comment. Nem tollaskodom idegen ékekkel szóval tessék kettyenni. Ezzel talán meg is van az első, idegen blogban található idegen posztra irányuló linkem. Yes.

Visszatérve a blogba.txt-re, öt cím sorakozik benne, szigorúan tökösszevissza. Három az iskoláimra vonatkozik, egy a hobbimra, a maradék pedig egy furcsa egybeesésre, mikor két napon belül voltam esküvőn és temetésen is. Akkor azt gondoltam, ezek érdekes témák, de mivel azóta sem íródtak meg, lehet, hogy tévedtem? Meg hát ki akar ismeretlen emberek temetéséről vagy egybekeléséről olvasni? Ugyehogy. Az iskola meg nyilván megint csak annak érdekes, aki odajárt / oda fog járni. És butaság volna azt hinni, hogy ma ugyanazt gondolom a Könyvesről, mint egy éve, mikor elektronikus papíromra vetettem: "Könyveses vagyok". Nyilván ma sem gondolok homlokegyenest mást, de az eltelt másfél év kénytelen-kelletlen hatással volt rám. És eredeti célom a blog indításával éppen a pillanatnyi érzéseim megőrzése volt. Vagy lett volna. Hiszen ezek már elvesztek. Talán idejében rá tudom venni magam, hogy megírjam. Sosem késő.

Az öt címhez pedig most hozzáveszek még egyet. Ez egy számomra kedves történet és hát az egómat is simogatja kellőképpen, szóval szerintem a most felvitt címet látjátok majd először a fentiek közül. Tulajdonképpen már rég megírhattam volna, de vártam valamire. Aminek most jött el az ideje. De mindent sorjában. És éssel meg devel nem kezdünk mondatot.

Ha ezt elolvasod, kérlek írj egy kommentet, hogy lássam, hány végtagomon számolhatom meg az olvasótáborom! Mert ha többen vagytok, mint 24, akkor külső segítséget is be kell vonnom!

2008. júliusában Hernádon vendégeskedtem Kele Judit tréningtelepén. Egyik tréning során a mögöttem ügető Eugéniát és tulaját, Erikát filmeztem James sulkyjából (aki a felvételen nem látszik) mikor váratlanul fejbekólintott egy igencsak göcsörtös ág. Mi úgy gondoltuk, vicces volt.

Meg is jegyeztem: "Milyen jó lesz majd ezeket később visszanézni."
Nos, egyet kell értsek egykori magammal. Az.

UPDATE: Így, három nappal később visszanézve is nevetek rajta.

Ma Gabival beszélgettem msn-en, mikor ő időt kért. Mondtam várok, és hogy elüssem az időt, megnyitottam S. blogját. Három új poszt keletkezett mióta utoljára olvastam. Mindhárom  elég hosszúnak tűnt. Persze közben eszembe jutott egy halom emlék.

Mikor S. iskolájában érettségiztem emelt szinten matekból, vagy éppen az, hogy alig emlékszem az évvégi vizsgákra nyolcadikból. Vagy Zsoca (igen, itt Zsolt bácsira gondolok) töriórái vagy korábban Somáéi. Hogy Gabival egy mi is jelentkeztünk egy  "közös" suliba. Az utolsó év valahogy jobban megmaradt, de mégis keserédes íze volt.

Aztán más jutott eszembe. S. hogyan tud ilyen gyorsan három új bejegyzést írni? Összeszedetten fogalmazni? Pontosan emlékezni? Aztán ezt mind ilyen klassz stílusban mind leírni?

Talán egyszer nekem is sikerül.
Remélem.

Az imént a címkefelhőmben a bmf.-re¹ klikkeltem, hogy megnézzem, mennyi marhaságot hordtam már össze a sulival kapcsolatban. Nos, az első félévről elég sokat, pedig a második sem volt eseménytelen. Minden felvett tárgyból átmentem. Más kérdés ugye, hogy amit nem tudtam felvenni, nagyobb gondot jelentenek.

Már nem volt tanköröm és jóformán vadásznom kellett az ismerősökre órákon. Viszont nem volt tömeg előadáson. Három napon 10:45-re jártam, csak csütörtökön kellett 8-ra. A péntek szabad volt. A tömegközlekedést nem javult, de kicsit többet zizegtem az ismerősök felé. Jó sokat dolgoztam, aljas indokból: pénzért. Illetve nekem soknak tűnt, de lehetett volna több. A nagymama meg villamos volna ha kereke nőne.

Lássuk a tantárgyakat, mert hát alapból ez volna az iskola értelme.

Volt először is OOP keresztfélév.
Légrádihoz vettem fel. Szerintem nem volt vészes, nekem mint programozni nem tudó egyénnek elég jól megfelelt. Átmentem. Örömtánc, megkönnyebbült sóhaj, ami kell. A végén ráadásul hármas lettem és már nagyjából értem is.

Analízis keresztfélév vizsgakurzus.
Alapjáraton ütközött a közgáz gyakorlatommal, szóval sajnos nem mentem el annyiszor, mint ők elvárták volna. Viszont ahhoz elégszer, hogy vizsgázni még mehessek. Mentem, átmentem.

Diszkrét matek II.
Ugyanahhoz a tanárnőhöz vettem fel, akihez előző félévben jártam. Tanultunk predikátum logikát, nulladrendűt. Talán elsőrendűt is. Tudja'rosseb. Végül a jegyem görbült.

Digitális technika I.
A digit. Papíron rajzoltunk kapcsolási rajzot. Ezt hogyan kéne szóismétlés nélkül írni? Új értelmezést nyert a fejemben a hálózat szó. Egyik lány szaktársam a vizsga napján, a jól sikerült beugró után elmagyarázta néhány típusfeladat megoldását, így magabiztosan írhattam négyest.

Közgazdaságtan II.
Az előző évi néhol viccesre sikeredett közgéza után ebben a félévben harminc fős csoportokban oldottuk a feladatot, nem az Audmaxban. Jópont. Ütközött az analízissel, de átkéredzkedtem a korábbi csoportba. Az tele volt, de én elücsörögtem a pótszéken is. A vizsgát meg idő előtt, elsők között adtam be. A másodikat, ugyanis az elsőn negyvenből hármat szereztem. És mikor írtam az utsó vizsgát? Az vizsgaidőszak utolsó napján. Nem csoda, hogy az egyik leglehetetlenebb időpontra volt már csak hely a gyakorlaton.

Testnevelés
Tesire sikerült a gimnáziumi évfolyamtársaimat, a Szabó ikreket beszerveznem.  Zsuzsit is hívtam, de ütközött a latin gyakorlatával és ott nem lehet cserélgetni. Kosárlabdát vettem fel, és tudtam, hogy ők szeretik. Naná, hiszen másfél éve tesiztünk együtt, összevont órák voltak. Jórészt csak kosaraztunk órán, szóval volt ideje feltűnni. Még Kosár Éjszakán is voltunk kétszer. Azóta háromszor. Aláírásért ment a dolog, 10 alkalommal kellett igazolást nyerni. Meg is kaptam a nulla kreditet rendre.

Szóval azért - ahogy látni teccenek - a második félévben is történt egy s más. És nemsoká itt a harmadik. Miért nem írtam róla? Hát ha valaki tudja a választ, tájékoztasson engem is...

¹ Az Óbudai Egyetem névváltoztatása miatt, hogy ne legyen kavarodás a címkék között [bmf. / óe.], átneveztem a bmf.-et nik.-re. (2010. V. 27.)

Iskolaválasztás előtt anyám elvitt a Fővárosi Pedagógiai Intézetbe, hátha tudnak ajánlani valami jó iskolát nekem, ugyanis jóanyám nem volt megelégedve a környéki iskolák színvonalával. Ebből én nem sokra emlékszem, csak hogy voltunk pár suliban és a legtöbb helyen kedves tanárok voltak, akik javarészt ugyanazokat kérdezték tőlem, vagy csak egyszerűen várnom kellett míg Anyával beszéltek. Egyik helyen kaptam egy képes üzenőt, ami nem tetszett, mert abban ki kellett választani, milyen házban lakunk és a panel még véletlenül sem volt az opciók között...

Na szóval - hogy visszakanyarodjak a témához - az Intézetben elvégeztettek velem egy halom tesztet, és volt mindenféle logikai feladvány, rajzoltattak, kérdezgettek, a végén már kicsit untam is. Végül mégsem tudtak iskolát ajánlani, és szépen lassan el is felejtettem, hogy voltam ott.

Aztán, néhány évvel később valaki elég mélyre áshatott az adatázisukban, és előkerülhetett a nevem, mert egyszerre kitalálták, hogy adnak nekem valami ösztöndíjat. Azt mondták költsük könyvre, vagy szakkörre, mit bánják ők, csak vigyünk róla számlát.

Hát, valahogy így lettem beiratva az Ady művelődési központban Pannonhalmi Zsuzsa agyagos szakkörére. (Vagy mire.) Végre valami alkotó tevékenységet folytathattam, és nagyon sajnáltam, hogy csak heti egyszer lehet menni.

Első kerámiáim egyébként ötödikben készültek az erdei iskolában. Ott egyik délután betereltek minket egy csarnokba, ahol hatosával leültettek minket, hogy agyagozzunk, majd kiégetik, hazavihetjük ajándékba. Készítettem egy bögrécskét meg egy félig kinyílt rózsabimbót.

No ezeket el is vittem egy alkalommal, hogy ha szabadna, bemázaznám. Szabad volt.

Később készítettem egy nagyobbacska, hullámos szélű edényt, aminek a peremét fölül végiglyuggattam, majd következő alkalommal kékre mázoltam. Kicsit sok máz került a belsejébe, így az alján összegyülemlett, majd felbuborékosodott kicsit.

Mikor láttam, hogy edénykészítési kisérleteim csúfos kudarcot vallottak, nekiálltam, hogy én most lovat fogok szoborni.

Íme az első próbálkozásom, melyre nagyon büszke voltam, és egy kicsit vagyok ma is.

Mikor kiégették, mint a hímestojást, hoztam haza megmutatni, és összevissza forgattam. Ettől persze kellően zsíros lett, és sajnos helyenként nem állt meg rajta a kellő mennyiségű máz.

Emellett a bal füle is letört, mikor egyszer felborult és nem kaptam el elég gyorsan. A máz pedig valamiért az orrháton besűrűsödött, így egy bizarr fekete hókája lett a lovamnak.

A jobb mellső lába kissé elefántkóros lett, de a bal elég jól sikerült. Az is látszik, hogy a hátsó láb is kicsit görbe lett. A máz persze itt sem úgy viselkedett, ahogy gondoltam, úgyhogy a feketének szánt talapzat végül pej lett.

Sajnos, mint itt a bal mellső patán is látszik, a fekete színű máz hajlamos bezöldülni. És itt látszik igazán, milyen ragya lett a jobb mellső láb.

Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy lovacska került ki az ujjaim közül, de az utolsó, hogy egész alakos ló készült. Rájöttem, hogy először egy normális fejet kellene készítenem. Nekifogtam hát ennek. Legközelebb talán megmutatom ennek az eredményét is.

Íme, itt van az agyagból lovat csinálni c. képtelen projekt következő torzszülött eredménye: a trófea-lófej. Alapból ugye, ki lőne lovat? Meg hát a mázazása (v. mázolása?) is hagy maga után kivetni valót, szóval nem egy szépségdíjas darab. Hogy mentsem a fejszenyelet, legalább mázoltam rá egy nagykönyvbe illő hókát. Ezzel persze azonnal belopta magát a szívemre. Naná, ha egyszer olyan képre teremtettem, ami nekem tetszik. Talán az egyetlen pozitívuma, hogy a felfüggesztés módjáról nem feledkeztem meg, és a valaha általam készített legjobb akasztót kapta. Függött is kint, attól lett ily' poros.

Dátumot ehhez se tudok fűzni, olyan 2003 körül.

Szerettem volna most egy posztot írni, de kezdődik a dr. Moreau szigete és egyszerűen a képernyőre tapadtam. No akkor majd legközelebb...