Virágszál

Hónapokkal ezelőtt padlón voltam. Egy hosszú lehangolódás után padlózott a hangulatom, mára fentebb vagyok, de nem fent. A franc se emlékszik már konkrét okokra, minden bizonnyal a mindennapok aprócseprő nyűgei is hozzájárultak. Például, hogy a velem egyszerre kezdő iskolatársaimmal jóformán csak előadásaink vannak közösek, kikészített a meló, és nem haladtam a honlappal sem. Külön-külön apró dolgok lehettek ezek, de összeadódva és még egy valamivel kiegészülve annyira rányomták magukat az életemre, hogy szinte öntudatlanul, félig-meddig töröltem ezt az időszakot az emlékezetemből. Villanások rémlenek mindössze. Egy nyaklánc. Egy csábos szempár. És rengeteg iskola. Csaknem tökéletes félévet zártam. Semmi egyéb dolgom nem volt, csak hogy a tanulásra koncentráljak. Abból pedig nem volt sok, a csúszásaimnak köszönhetően.

Így hát e napok oroszlánrészét a barátnémért való aggódás tette ki. Erre sem emlékszem, hogyan történt pontosan -, valamikor reaktiváltam a FaceBook fiókomat. Ott aztán megtaláltam a barátnémet. Már legalább a tudat, hogy egy képet láthatok róla, örömmel töltött el. Még él. Aztán nap mint nap láttam, hogy hozzászól, publikál, megoszt, két szóval: jelen van. Mindig éppen csak előttem lépett ki - egy órával, 10 perccel, 3 perccel.

Aztán az a 3 perc valahogy nem akart csökkenni. Jelen időre. Mindig a közelmúlt peremén mozgott és megfogalmazódott bennem egy új kétely... Előlem menekül. Meg is értettem, elég szánalmas módon próbáltam elérni, és csak remélni tudtam, hogy egyszer sikerül, végighallgat, majd nem küld el a fenébe. Kapaszkodtam belé, mint a fuldokló egy fogpiszkálóba. Ez kényelmes magyarázatnak tűnt egy napig, de aztán rádöbbentem, hogy ez az egoizmusom olyan mértékű megnyilvánulása volt, amire ritkán van példa. Hát ki vagyok én, hogy előlem meneküljön?

Egyszerűen csak más dolga van, kutyázik, honlapozik, éli a családi életét, nem tudom, bármit, és ahhoz én nem kellek. Ez már kellemesebb magyarázatnak tűnt és mégis jobban fájt. Hisz mit is tettem korábban, mikor még elértem? A mindennapi kis sirálmaimat hallgathatta... Csaknem biztos voltam, hogy így van.

Akkoriban majdnem az összes barátommal elhidegültünk és ő volt az utolsó, akire számíthattam. Ez öngerjesztő folyamat volt, minél inkább távolodtam a többiektől, annál jobban hiányzott és minél jobban hiányzott, annál mogorvább voltam a barátokkal, akiktől emiatt tovább távolodtam.

Mégsem voltam hajlandó az utolsó reménysugaram elengedni. Hinni akartam, hogy legalább ő még kiváncsi rám. Hinni akartam, hogy legalább feleannyit jelentek neki, mint ő nekem.

És aztán egyszer csak megtört a jég. Megjelent FaceBook-chaten. Kb. 15 percet beszéltünk. Kiderült, csak a gépének kevés a ramja és nem tud párhuzamosan futtatni msn-t és böngészőt, praktikusan FaceBook-ot. Azt ígérte, a héten újratelepítteti a gépét és utána már elő fog fordulni msn-en is. Madarat lehetett velem fogatni az egy hét alatt, amíg vártam. Pedig tudtam, ha megint csalódok, csak még lejjebb kerülök a gödörben. Nem akartam elképzelni, hol lehet az alja.

Aztán egyik napról a másikra minden visszatért a rendes kerékvágásba. Azóta talán nap nem telt el úgy, hogy ne beszéltünk volna. A napok nagyrészében egyedül vele beszélgetek. Mármint msn-en. Ez sem állapot még, de már haladás. Kaptatok felfelé a lejtőn. Lassan de biztosan: mert visszakaptam a barátnémet!

Eleinte azt vártam, mikor jelenti be, hogy neki elég volt, nem kíván a továbbiakban napi több órát elpazarolni rám. Vagy hogy nem bírja tovább a gépe. Ez nem történt meg. Helyette megújította meghívását. Búcsúztassuk nála az óévet. Nálam boldogabb embert keveset lehetett találni Karácsony előtt...

Köszönöm neked barátném!