Virágszál

Ki ajánlotta nekem ezt a könyvet?

Marie-Monique Robin: Monsanto szerint a világ 
http://moly.hu/konyvek/marie-monique-robin-monsanto-szerint-a-vilag

Lazíts...

Mélyen fújd ki a levegőt...

ernyedj el...

csukd be a szemed...

Ne csalj!!! Mondtam, hogy csukd be!

This is a little story about four people named Everybody, Somebody, Anybody, and Nobody.

There was an important job to be done and Everybody was sure that Somebody would do it.

Anybody could have done it, but Nobody did it.

Somebody got angry about that because it was Everybody's job.

Everybody thought that Anybody could do it, but Nobody realized that Everybody wouldn't do it.

It ended up that Everybody blamed Somebody when Nobody did what Anybody could have done.

Ma elkezdtünk folytatni egy félbehagyott képkirakót. A Linderhofot ábrázolja. Sosem voltam ott, Anyu sem. Nekem igazából maga a kép annyira nem tetszik, kicsit sötét. Megkerestem, hogy mikor hagytuk félbe. Nos, 2003. november 22-én. Igen, kettőezerháromban! 

Hát, jobb későn, mint soha!

No hát ez hosszú story lenne ha az elejéről kezdeném, szóval bele vágok inkább a közepébe. Java órán ültem és kellően unatkoztam, mivel ezt a tárgyat egyszer már végighallgattam tavaly. (Jó, hát nem árt megírni a ZH-kat, úgy könnyebb megcsinálni egy tárgyat!) Tehát FaceBook-oztam kicsit, amit nagyjából sosem csinálok a NIKen. Akkor jött szembe ez az írás. Fenn volt már vagy 5 perce mikor láttam. Jó volt a felütés, rányomtam a "Bővebben"-re, és bár hosszú volt, ráértem, szóval végigolvastam. 

"Tegnap olvastam egy idézetet, amiről eszembe jutott egy-két gondolat. Annyi idézetet, hozzászólást, írást olvastam, hogy a szerelem milyen nehéz, meg hogy mennyit kell küzdeni valakiért, és hogy ez bizony lemondásokkal jár, hogy mindenkinek változnia kell a másik kedvéért. Szerintem ez, így ahogy van, nem igaz. Persze, mindenki változik. De egyrészt nem csak a párja miatt, hanem amúgy is, másrészt, nem kell, hanem megy ez magától, már ha tényleg az igaziról van szó. Akkor semmit sem „kell” vagy muszáj. Lemondással jár? Miről? Vannak dolgok nyilván, amiket már nem tesz az ember egy komoly kapcsolatban, úgy gondolom viszont, hogy ezt egyáltalán nem érzi lemondásnak, és nem is az. A szerelmedért küzdeni kell… ezzel is vitatkoznék. Most nem arról beszélek, hogy betegség vagy egyéb ilyesmi. Nem erre gondolok. Hanem hogy az a férfi (vagy nő), akinek a szerelméért küzdeni kell, az nem a nagy ő. Szerintem legalábbis. Ezek mind gyerekes játszmák, amin persze át kell esni, már csak azért is, hogy tanuljunk belőle és tudjuk majd értékelni az igazán jót, de egy olyan kapcsolatban, amire azt mondom, hogy „ez már szerelem”, nincsenek ilyen játszmák. Egyáltalán nem nehéz egy ilyen kapcsolat. Talán innen lehet tudni, hogy Ő az igazi. Amikor egyszerűen csak szimpatikusak vagytok egymásnak, randiztok (és nem számít a gyorsaság, mindenkinek más az ideális), és egyszerűen jó együtt lenni. Ha nem azt érzed, hogy „de a hibáit is el kell fogadnom”, hanem azzal együtt szereted, ha nem érzed, hogy le kell mondanod bármiről is, amit szeretnél, ha együtt vagytok, és ha gond van, egymást támogatjátok és segítitek előre… És nem fájdalom, elmúlás, küzdelem, harc, hanem szerelem, szeretet, boldogság, kiegyensúlyozottság. Akkor ő a nagy Ő :)"

Írta: Solti Gabi Csillagszemű
Megjelent: október 30., 12:06, Facebook.

Természetesen magamra vettem. (Az ember csak saját magából tud kiindulni, mert senki mást nem ismer. Jó, lehet erőltetni, hogy lásd más szemével a világot, de az úgysem fog menni. Talán picit, de akkor az szerintem csak azt jelenti, hogy kicsit megértetted, elfogadtad a másik viselkedését. Ha meg te is úgy látod, akkor az már nem más szeme...) Aznapra randim volt megbeszélve egy teázóba. Legalábbis reméltem, hogy randi, ugyanis a szó nem lett kimondva. Szóval én úgy vettem. (És utólag visszagondolva, az volt.) Jó kis este volt, de ez egy másik történet. 

Nagyon jókor jöttek ezek a szavak. Ezt az írás olvasva rögtön az jutott eszembe, hogy én ezt az érzést mennyire nem ismerem, holott azt hittem igen, de aztán az első (és a fenti sorok írásáig egyetlen) barátom mellett bizony rájöttem: nekem nem jó. Nem véletlenül mentunk szét, még ha kissé viharosabban is, mint kellett volna. Az első pár hónap utána bitang rossz volt. Olyan dühvel vetettem magam a tanulásba, hogy meg is ártott szerintem. Nyárra erőt vettem magamon, leszigorlatoztam. Egész nyáron regényeket olvastam. Addigra már nem is érdekelt az exem. Nem haragudtam rá, csak egyszerűen nem érdekelt többé. (Úgy éreztem egy életre elég dózist kaptam már belőle.) A következő félévet már kissé csappant lelkesedéssel (nyárvégi fáradtság?) kezdtem, de azért boldogultam. Legalábbis úgy éreztem, ki fogok bírni 34 (amiből a 4. héten egy extra tárgyfelvétellel lett 37) kreditet...

Aztán Ricsi szeptembertől angol csoportot szervezett... A harmadik alkalomra elhívta egy volt osztálytársát. Rögtön első alkalommal szimpatikus volt. Majd jött legközelebb is. Én pedig elvesztem...

Álmomban még repültek az űrsiklók (Endeavour, Atlantis), aztán meg szembesítettem Schmuck Balázst azzal, hogy siet az órája, amin ő nagyon meglepődött.

Ma kissé nehezen ébredtem fel (illetve tegnap? csütörtök, az a lényeg), szóval 11:42-kor kelve éreztem, hogy a 12:35-ös órára nem fogok odaérni... Mindegy, bementem amikor sikerült, a vendég előadó showjának feléről le is maradtam, de hát "jobb későn, mint soha", mondotta. Szóval kb. délután 1-től 6-ig folyamatosan voltak óráim (mind a kettő, igazából). Előtte itthon még készítettem szendvicset, ezeknek egy részét magammal is vittem (mivel túl sok lett...), majd 17:50-kor rájöttem, hogy talán a Szabó Ervinbe nem kéne magammal vinnem őket, sem a Mélypontba az angolozáshoz... Szóval leültem valahol az F.03 és F.04 között és elmajszoltam őket. Majd elbattyogtam a leánymosdóba, majd felmentem a félemeletre és megittam egy Tiramisut. Miután így mindennel végeztem, elindultam volna nem túl nagy lelkesedéssel a Szabó Ervin Központi Könyvtárába, kibekkelni a következő másfél-két órát. Kilépek az iskola kapuján, ahol is a dél felé tartó irányban tumultus volt. Gondoltam megvárom, amíg eloszlanak az emberek, aztán indulok a vili felé - én aztán ráérek, Olivérről is van még mit olvasni - erre mintha hozzám beszélt volna a szembejövő...

Nézek ki a fejemből... "okosan"... Ezt a hangot ismerem...! De nem lehet NIKes, azt tudnám... De honnan? Ennyire nem lehetek leharcolva... Olyasmit mondott - holott a hang gazdájának egy korábbi (2004-es) alkalommal már mondtam, hogy "klasszikustól csak pontosan" idézek, mikor is éppen ő tőle ismételtem el szóról szóra valamit, de jelenleg már eléggé megkopott a memóriám eme remek készség kamatoztatásához, szóval csak nagyjából tudok idézni... - hogy itt ugyan estin már nem is lehet tanulni? Hát hogyne lehetne - gondoltam magamban, ismerek is estiseket, minden elismerésem az övék. De azért csak próbáltam sikerrel futtatni az arcfelismerő algoritmusomat... Piszkosul ismerősek voltak... De nem lehetnek NIKesek, és mégis, ismerem őket... És akkor beugrott...! Jóisten, hiszen ez Csordás Emil és Vezér Emese! Na kb. ennél a pontnál esett le konstansra az állam...

- Hát mi már nem is tanulhatunk itt? - ugratott Emil.
Dehogynem, basszus, csak épp nem tudok elképzelni olyan kockaságot, ami érdekelne titeket... - gondoltam magamban, majd hősiesen ennyit kinyögtem: 
- De... de... mm... mm.. miiiiiiiiit?
- Ejtőernyőzést!
- Jaaaaa! - és itt, mint aki megvilágosodott (mert amúgy erről rögtön beugrott a dolog), rávágtam: - Sziklaitól? - végre beugrott valami értelmes is... tudtam a választ már előre: 
- Igen! - mondta Emil, vagy ha nem pont ezt, akkor valami ilyesmit.
- Hű, ez tök jó...! - hebegtem.
- Nézd már, hogy megdöbbent! - állapította meg Emese, és rohadtul igaza is volt... Sosem gondoltam volna, hogy beléjük botlom a NIK előtt. Ráadásul milyen kevésen múlt. Ha nem szüttyögök a két szendvicskémmel, vagy a kávéautomatás Tiramisu-itallal, vagy nem a KK felé tartok...

Igazából mint a hülye, leblokkoltam és ezer dolog jutott eszembe hirtelen, hiszen egy ideje nem láttam őket, de Emil láthatta rajtam ezt az elég rendes lefagyást, mert rögtön mondta, hogy máris késésben vannak, 6-ra kellett volna odaérniük, és az már elmúlt. Az Aulában találkoznak Sziklaival. Mondok én 1 perce jöttem ki, akkor még nem volt ott, szóval nagy gond nem lehet. Azért bementem velük, hátha nem jött még le. Én meg ráérek (csak 20:15 környékén voltam hivatalos a Mélypontba). Miközben még az elképedésemmel küzdöttem, Emese kiszúrta, hogy Sziklai épp akkor ért oda a bejárathoz, mikor mi felértünk a lépcsőn. Kissé lemaradtam Emiléktől,  nem akartam én alkalmatlankodni... Pedig milyen jó lett volna kicsit beszélni velük... Hjaj.

Persze Sziklai rögtön felismerte őket, mint ejtőernyős növendékeit, szóval elköszöntem tőlük egy sommás "Sziasztok!"-kal, majd mielőtt Sziklai arcára teljesen kiülhetett volna a csodálkozás, hogy én tulajdonképp mióta is tegeződöm vele - amit amúgy nem teszek - (bár merem remélni, hogy az elmúlt 8 félévi NIKes tartózkodásom, ill. a múlt félévi PRUC [Processzorok utasításszintű kezelése] kurzus után halványan még rémlek neki, mint hallgató), gyorsan hozzátettem, külön az ő számára egy "Viszontlátásra"-t is. Hülyén jött ki, de ezt követelte az etikett.

A döbbenetemen azóta se tudok napirendre térni. Pedig Emilnél már semmin sem kéne meglepődnöm.

Most figyelem csak, hogy: 

minden > sok > sok minden.

Alvás...? Meghalni sincs időm, nemhogy aludni...

Hajnali 4-kor keltem. Mert kidobott az ágy...

Az még rendben van, hogy egy ruhatár kötelező legyen.
Az még rendben van, hogy egy ruhatár fizetős legyen.

Na de a kettő egyszerre, az már pimaszság. Szerintem.

Mikor jeleztem a könyvtárban, hogy nincs nálam pénz (azt nem közöltem, hogy ilyen luxusokra amúgysem túl nagy a keret), mivel csak itt lakom a közelben és táskát is azért hoztam, hogy a könyvek ne ázzanak el, akkor csúnyán nézett rám a könyvtáros férfi, akit különben még sose láttam. Pedig úgy szerettem oda járni...

Háziorvosnál, 40 perccel ezelőtt:

Épp a leticin, fokhagyma kapszula és társai egyetemi eredményemre kifejtett esetleges jótékony hatásáról érdeklődtem a választott háziorvosomtól, midőn felmerült bennem az alábbi, felettébb nyugtalanító, ám annál fontosabb kérdés, miszerint a fent említett jótét szerek elhagyásával nem fogok-e úgymond a mostani állapotnál egy esetlegesen alacsonyabb szintre süllyedni szellemileg? Teszem fel, romboló hatással pörgetné fel az agyam, mint a turbó és a chiptuning az autómotorokat, minekutána a tulajdonosok csodálkozva, a hároméves korig járó garanciára hivatkozva próbálnak a gyártótól pénzt kicsikarni hőn szeretett járműveikre, nem tudván, hogy a féltő gondoskodás jeleként elvégzett chiptuning a garanciavesztés terhével járt és így ilyesfajta követeléseik némiképp okafogyottá vált. Mire a következő választ kaptam: "Csak nem olvasta Algernont?" Meglepetésemben, hogy én bizony nem éppen ilyen fokú és mértékű szellemi hanyatlásra gondoltam, hiszen az említett műben kísérleti műtét esete forgott fenn, hirtelen rávágtam, hogy "Van már vagy egy hónapja is, hogy elolvastam." Háziorvosom eme kijelentésről nem tudhatván, hogy ez nálam azt jelenti, hogy az azóta eltelt időben további négy a fentihez hasonló terjedelmű kötetet is végigolvastam, mint friss olvasás élményre cáfolandó, megnyugtatott, hogy ugyan nem leszek annyira zseni se a lecitintől, se a gingkótól mint Charlie Gordon - megjegyzem még szerencse, bőven sok nekem az a mostani szint is -, viszont utána maximum erre a szintre süllyedek vissza, amin már most is leledzem. Ennekutána megerősített abban a hitemben, hogy le fogok diplomázni, mire én hozzátettem, hogy ebben előbb-utóbb biztosan, majd valamit még hozzátett a családról meg valami férjről meg gyerekről is, mely utóbbi kettőben viszont már annyira nem vagyok biztos. Mindezek közben a Twist Olivér 2-3 fejezetét is sikerült abszolválnom a hetes sorszám által biztosított másfél órás várakozás röpke ideje alatt, amely tény és jelen elbeszélésem stílusa közötti összefüggés felfedezése nem pusztán a véletlen műve.

Itt van az ősz, itt van újra:
ismét forr az agyvizem
Tudja isten, hogy mi okból
De hát így jártam, azt hiszem.

Nem tudtam elaludni, és ez a roppant vidám történet egyszer csak felrémlett a múltból...

Van nekem egy helyes kis gyerek-étkészletem. Pannónia filmstúdiós rajzok díszitik, kutya, medve, cica, ilyesmik. Fehér porcelán alapon vannak a rajzok, és piros a szegélye. Van hozzá egy hasonlóan aranyos evőeszköz készletem is, bogaras mintákkal a nyelükön. Az étkészletben van egy nagytányér, egy kistányér és egy bögre. Valaha mélytányér is volt, de...

Meglehetősen ügyetlen és szeleburdi kisgyerek voltam. 

Az eset még a Zichy utcai lakásban történt, vagyis nem lehettem több 6 évesnél, biztosan nem jártam még iskolába. Úgy emlékszem, paradicsom leves volt vacsorára, amit imádtam (és a mai napig imádom). Nem tudom milyen indíttatásból, de futva indultam a konyhába. Természetesen elhasaltam a küszöbön, és az én csodaszép tányérom eltört. Nem sok darabra, csak éppen annyira, hogy ki kelljen dobni. Bónuszként a tenyerembe is beleállt két helyen.

Keservesen bőgtem miatta. Nem azért, mert fájt a kezem, hanem mert tudtam, hogy a tányért már nem lehet visszacsinálni. A kezemről tudtam, hogy meg fog gyógyulni. Arra is csak halványan emlékszem, hogy talán a bal volt az. Annyit estem-keltem, állandóan le volt horzsolva a térdem, meg még mikor mi, hogy egy kis vértől nem szeppentem meg. Egy összetört pohár, vagy főleg egy egyedi darab elvesztése... na az más tészta volt.

Azóta soha nem szaladok se tányérral, se pohárral, se mással, akár üres, akár tele van. Persze törtem azóta is bögrét, poharakat, tányért, de ettől a mélytányértól a mai napig összeszorul a szívem.

Boldog Balkezesek Világnapját, kedves emberiség 13%-a!

A dolgok elejébe szaladva: ezzel az írással két dolgot szeretnék elérni.