Nem tudtam elaludni, és ez a roppant vidám történet egyszer csak felrémlett a múltból...
Van nekem egy helyes kis gyerek-étkészletem. Pannónia filmstúdiós rajzok díszitik, kutya, medve, cica, ilyesmik. Fehér porcelán alapon vannak a rajzok, és piros a szegélye. Van hozzá egy hasonlóan aranyos evőeszköz készletem is, bogaras mintákkal a nyelükön. Az étkészletben van egy nagytányér, egy kistányér és egy bögre. Valaha mélytányér is volt, de...
Meglehetősen ügyetlen és szeleburdi kisgyerek voltam.
Az eset még a Zichy utcai lakásban történt, vagyis nem lehettem több 6 évesnél, biztosan nem jártam még iskolába. Úgy emlékszem, paradicsom leves volt vacsorára, amit imádtam (és a mai napig imádom). Nem tudom milyen indíttatásból, de futva indultam a konyhába. Természetesen elhasaltam a küszöbön, és az én csodaszép tányérom eltört. Nem sok darabra, csak éppen annyira, hogy ki kelljen dobni. Bónuszként a tenyerembe is beleállt két helyen.
Keservesen bőgtem miatta. Nem azért, mert fájt a kezem, hanem mert tudtam, hogy a tányért már nem lehet visszacsinálni. A kezemről tudtam, hogy meg fog gyógyulni. Arra is csak halványan emlékszem, hogy talán a bal volt az. Annyit estem-keltem, állandóan le volt horzsolva a térdem, meg még mikor mi, hogy egy kis vértől nem szeppentem meg. Egy összetört pohár, vagy főleg egy egyedi darab elvesztése... na az más tészta volt.
Azóta soha nem szaladok se tányérral, se pohárral, se mással, akár üres, akár tele van. Persze törtem azóta is bögrét, poharakat, tányért, de ettől a mélytányértól a mai napig összeszorul a szívem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.