Másnap azonban nem kellett kelteni, már félórával a beállított ébresztő előtt kipattant a szemem. Kint már világosodott, ezért megnéztem hány óra. Még csak fél hat volt. Fáradt voltam és mégis éber. Kicsivel később már majdnem felkeltettem Anyát, de megszólalt az ő ébresztője is és szintén gyorsan felébredt. Még elkészített pár szendvicset, azokat benyomtam a hátizsákomba, gyorsan átfutottunk azon, mi mindent pakoltunk. Mivel mindent rendben találtunk, már csak várni kellett. A reptérre taxi vitt ki minket, ezt szintén a cég számlájára lehetett írni. Jóformán tűkön ültünk, ezért mikor a megbeszéltnél hamarabb javasoltam, hogy menjünk le a ház elé, nem kellett soká győzködni. A sofőr meg is lepődött, hogy már lent vártuk, pedig korábban érkezett. Azt hitte, ő késett el, de megnyugtattuk, hogy csak mi nem bírtuk már odafönt. Beraktuk a csomagokat a csomagtartóba és a bágyadt reggeli fényben elindultunk a reptérre.
A városban reggel elég jól lehetett haladni, Újpestről az Örs vezér térre 16 perc alatt odaértünk, onnan viszont nem tudom mennyi kellett Ferihegyig. Hatalmas forma volt a taxis, végigcsacsogta az utat. Elég sokat mesélt a taxisok belső ügyeiről, jó volt hallgatni, mivel ehhez nekünk semmi közünk, de így legalább némi betekintést nyerhettünk. Mivel korábban indultunk és gyorsan kiértünk - alig félóra alatt -, jóval több szabadidőnk volt a reptéren, mint gondoltuk. Nem kellett kapkodnunk semmivel.
A reptéren még sosem voltam utasként, azonkívül is csak egyszer - talán elsőben - osztálykiránduláson, de akkor értelemszerűen nem repültünk és ezért nem is csekkoltunk be. Most azonban igen. Meglepődtem, hogy a taxiból kiszállva, beléptünk a forgóajtón és azonnal a Check-inbe botlottunk. Látszott, hogy még korán van, nem is voltak sokan, hamar sorra kerültünk. Feladtuk a bőröndünket és megkaptuk a repülőjegyet, továbbhaladhattunk a biztonsági ellenőrzésre. Ehhez meg kellett kerülni egy elválasztó falat, és itt kezdtem először érezni, hogy innen már nem fordulhatunk vissza.
A biztonsági ellenőrzés elején a repülőre is magunkkal vinni kívánt holminkat műanyag tálcákra kellett tenni, hogy átvilágíthassák őket. A detektoros kapun Anyu gond nélkül átjutott, velem pedig levetették az övem, amin egy elég méretes fémcsatt volt. Miután újra átmentem a kapun és az újból jelzett, Anyu meglepetésében megállt - hogy majd megvár -, de a biztonsági hölgy erélyesen továbbhaladásra szólította fel, engem pedig félreirányított egy boxba, ahol először kézzel megmotozott, majd előkapta a fémdetektort, ami a farmerem összes szegecsénél enerváltan nyekergett. Aztán leültetett az ülésre és kérte, adja fel a lábam. Engedelmesen adtam a jobb lábam, aztán reflexből adtam rögtön a balt is, éppen egy időben a kérésével. Nemhiába, az a sok lovazás! Legszívesebben megmosolyogtam volna a helyzetet, de igyekeztem komoly maradni. Mégiscsak életem első motozása kérem! A gyors és hatékony ellenőrzés után természetesen beléphettem a terminál várótermébe. Az mindenesetre megtanultam, hogy a sportcipő ugyan kiváló a repüléshez - ugyanis azt a magas sarkúval vagy acélbetétessel ellentétben nem vetetik le - ám a szögecses farmer kerülendő.
Az övemet begyűrtem a hátizsákomba, aztán megkerestük a kaput ahonnan majd indulunk. A váróterem egyébként teljesen egyszerű, szürke volt és nem is túlzottan nagy, emiatt eszembe se jutott fotót készíteni róla. Azonkívül egyébre se tudtam gondolni, mint az előttem álló napra. Mivel korán kiértünk és a becsekkolásra sem kellett félóránál több idő, hát leültünk és vártunk. Anyu elég ideges volt, hiszen ő sem repül hetente. Kínáltam szendviccsel, de egyikünk sem tudott még enni. Közben figyelhettük az embereket, akik sűrűn változtak, mert több gép is felszállt rövid időn belül a szomszédos kapuktól. Volt például egy Brüsszelbe tartó járat, ezért talán meg sem lepődtünk, mikor Bokros Lajost láttuk megjelenni, majd újságot vásárolni. Aztán volt egy idős pár, akik késésben voltak és alig érték el a repülőjüket, de ez talán még nem indok a bunkóságra. Már a Check-in elején a nyakunkra álltak, majd az ellenőrzésnél be is furakodtak elénk, ami alapjáraton bosszantott volna, de mivel bőven volt még időnk, hagytuk hadd nyomuljanak. Megértem, hogy idegesek voltak, de attól még bizonyos viselkedési normákat be lehetne tartani. Nem hiszem, hogy egy 'köszönöm' vagy egy 'ne haragudjon, előreengedne, nem szeretnénk lekésni a gépünk' annyira fájt volna. Ráadásul valamicskét nekik is várniuk kellett, így csak mosolyogtam rajtuk és örültem neki, hogy két napig nem találkozom ilyen mentalitású emberekkel.
Aztán beállt a mi gépünk is a kapuhoz és szépen lassan elkezdett zizegni a személyzet. Anyuval az ablaknál álltunk és figyeltük, miként rakodják be a bőröndöket a gép csomagterébe. Hiába meresztettem a szemem, nem láttam a bőröndöm, de Anyu megnyugtatott, hogy ő látta. Bíztam a Malévban, nem arról van szó, de mivel még sosem repültem, sosem láttam ilyesmit, hát mindenre kiváncsi voltam. Pár perccel később bemondták, hogy a Milánóba tartó gépre meg lehet kezdeni a beszállást. Nem kapkodtunk, beálltunk a sor végére, aztán mögöttünk is jelentős mennyiségű ember materializálódott hirtelen - az is lehet, hogy hoppanáltak? - , így lassan szinte a sor közepén leltük magunkat. A beszálláskor elkérték a repülőjegyet és az útlevelet. Megnézte az útlevélképemet - kissé úgy éreztem magam, mint fősulin egy-egy vizsgán vagy zéhán, mikor ellenőrzik, én valóban én vagyok-e -, és mivel eléggé hasonlítottam egy évvel ezelőtti képmásomra, már úton is voltam a korridoron a repülő felé. Kettőt kanyarodtunk és hirtelen már a gépben voltunk. Hogy mikor léptünk be, rejtély maradt számomra. Mikor a stewardessek német - vagy olasz? vagy angol? - nyelven köszöntöttek minket az ajtóban, lassan kezdtem elhinni: valóban megyünk! Még ma ott leszünk Barcelonában!
Hatodik sorban ültünk, a jegyem pedig az ablak mellé szólt. Na jó igazából Anyáé szólt oda, de megkérdezte nem akarok-e odaülni. Naná, hogy akartam! Meglehetősen biztos voltam, hogy nem fogunk unatkozni az úton. Az ablakból éppen el lehetett látni a szárny előtt. A stewie-k elmutogatták a különböző szükséges tudnivalókat, majd egyszer csak megéreztem a talpam alatt: beindult a turbina. Előszedtem a fényképezőt, videón akartam megörökíteni a felszállás pillanatát. Nagy izgalmamban persze azt is elfelejtettem, hogy mikor a kaputól elgurulunk, előbb meg kell közelíteni a kifutót. Ezért szinte a teljes kigurulásról sikerült videóanyagot rögzítenem. Szerencsére rájöttem, hogy ha sok rövid videócskát készítek, könnyebb lesz törölni a fölöslegeseket. Anyu megnyugtatott, hogy ha nekifutunk a felszállásnak, azt meg fogom érezni... Megálltunk egy feltűnő festésű területen, majd pár perc várakozás után felszállási engedély kaptunk: ráfordultunk a kifutóra, gyorsítottunk, ettől kellemesen belelapultam az ülésbe és szinte nem bírtam követni az elsuhanó beton mintáját. Pár pillanattal később már a levegőben voltunk, nem telt fél percbe sem. Innentől fél órán át folyamatosan az ablakot bámultam kifelé, előbb az egyre törpülő Budapest környéki tájat figyeltem, majd mikor elértük a felhőket, nem győztem kattintgatni a fehér gyönyörűségeket. Sajnos a fotók nem adják vissza a jelenség mélységét. Ahhoz bele kell repülni egy bárányfelhő nyájba, hogy az ember ezt átélhesse. Kicsit olyanok voltak a felhők innen, mint egy erdőben a fák lombjai. Vannak alacsonyabb és magasabb, közelebbi ás távolabbi lombok...
Mikor berepültünk egy felhőbe, először tejfehér lett kint minden, aztán a turbulencia kicsit elkezdte rázni a gépet. A pilóta be is mondta valamilyen nyelven, de nem érdekelt különösebben: valahogy úgy éreztem, turbulencia nélkül nem is repülés a repülés. Ha nem lett volna, meglopta éreztem volna magam. Miután ezen is túl voltunk és felülről csodálhattam a felhőket, merengésemet a reggeli törte meg. Sorok között végigtolt kocsiról takaros kis papírtálcákat osztottak. Az adag egy csoki pudingos péksütemény és egy natúr ivójoghurt volt, valamint kértünk hozzá valamit inni is. Közben kiszúrtam, hogy valami nagy víz fölött repülünk... Azt tippeltük Horvátország tengerpartja fölött lehetünk éppen. Csakhamar ismét elértük a szárazföldet, egy hegyes, háromszögalak jelezte a Pó folyam torkolatát, majd egy várost láttam a közepén folyóval, azon pedig négy híddal. Meggyőződésem volt, hogy Veronát látom viszont (bár eddig kétszer is jártam ott, de csak éjszaka). [Utólag úgy nézem, igazam volt.]
Aztán hirtelen ereszkedni kezdtünk. Mármint bemondták, hogy közeledünk, hogy kössük be az övünket, de hiszen még csak most szálltunk fel! Hiszen még nem láttam a San Siro-t! Se a focipályát, se az Ügetőt. Szomorúan jöttem rá, hogy más irányból közelítettük meg a milánó-malpensai repteret. (Hogy ez miért volt fontos, arról majd posztolok egyet máskor, mert keserédes história.) A leszállás előtti egyik utolsó pillanatban azért egy ügető tréningközpontot még lencsevégre kaphattam. Vagy netán egy pálya volt? Ki tudja...
