Virágszál

A reptér hatalmas volt. Igazából nem kellene külön fejezetben írnom a tranzitváróról, de mi gondoskodtunk magunknak az izgalomról. A gépből kijövet egy üres, lélektelen, levegőtlen sötétzöld komplexumban találtuk magunkat. Az egyetlen tereptárgy a vécéhelyiséggel szemközti falon felszerelt képernyő együttes volt, melyről megállapítottam, hogy nekünk az A35-ös terminálra kell eljutnunk. Anyu rövid egészségügyi sétája után el is indultunk, de a nulla tájékoztatás miatt, vagy izgalmunkban, véletlenül nem a tranzitutasok folyójára kanyarodtunk, hanem a csomagkiadás felé mentünk. Miután átléptünk az egyirányú kapukon, rájöttünk, hogy ezt kár volt... A padlón feltűnő STOP felirat jelezte, hogy ott tilos visszamenni... Kifelé jövet gyanúsnak is találtam, de mire rájöttünk, hogy nem erre kellett volna jönni, már késő volt. Anyu egy jó 10 méteres szakaszon kezdett fel-alá cirkulálni idegesen, hogy most pedig le fogjuk késni a csatlakozást, és mi lesz? Felhívtam a figyelmét, hogy a járkálás nem segít, ellenben megkérdezhetnénk valakit, mi a teendő ilyenkor. Találtunk is gyorsan valakit, aki felküldött az első emeletre. Mi persze a másodikra mentünk, ahol egy másik hölgy újból elmondta, hogy nekünk nem a Check-in kell, hiszen mi már bent vagyunk, hanem az elsőn a biztonsági ellenőrzés és a belépés. Akkor lementünk és ledöbbentünk.

A biztonsági ellenőrzésnél egy - nem túlzok - több száz méteres folyosó volt kialakítva, és emberek közlekedtek benne tempósan. Nagy nehezen megtaláltunk a végét, majd csatlakoztunk a tempós sietőkhöz. Hosszasan kanyargott fel-alá és beletelt vagy tíz percünkbe, mire az elejére értünk. Nem értettük, miért nem lehet megnyitni egy részét, ha nincs is ilyen hosszú sor... Az ellenőrzésen az övemmel nem volt gond (a táskámban volt), a farmeromra pedig semmit nem reagált a kapu. Úgy tűnik, itt nem olyan szigorúak a szabályok. A nagy ijedtség miatt gyorsan megkerestük a terminált, ott volt alig két percre, mi meg húsz perces sétával körbementünk... Ha a földön fejjel lefelé STOP! feliratot látok, legközelebb kétszer is meggondolom, valóban arra kell-e mennem. Annyi pozitívum volt az ügyben, hogy így nem kellett a csarnokban sokat várnunk. Mikor megláttuk, hogy a Lufthansa barcelonai járata már ki van írva az A35-ös terminálra, akkor nyugodtunk meg: elérjük.

A repülőhöz egy lapos busszal vittek minket, mert az kint állt valahol. A második repülőúton valami körözöttes-szerű szendvicset adtak, valamint egy kekszes-csokit, amit véletlenül sikerült a papírkosárkában felejteni, Anyu pedig csak akkor kérdezte, hogy biztosan mindent megettem-e, mikor már beborította a szemétbe az utaskísérő. Ennyit a csokimról. Közben megfájdult a fejem a levegőtlen repülőn. Aztán egyszer csak megpillantottam a francia Riviérát, az ablakból mindenáron Monacót vizionáltam minden parti kikötőbe. Az egyik valóban az volt, de erről majd a visszaúton írok, mivel itt nem sok látszott belőle. Aztán megint eltűnt a szárazföld, és jó fél órával később megkezdtük az ereszkedést. A másik oldalon ülök jobban jártak: mikor legközelebb ki tudtam pillantani a túloldali ablakon, sorban ismertem fel a Tibidabo-t, a tévétornyot, a Mont Juic-ot...