Virágszál

Sitges egy tengerparti városka, körülbelül 35 kilométerre Barcelonától, délre a tengerparton. Már előre megnéztük, hol van egymáshoz képest a szálloda és a vasútállomás. A hoteltől nem messze volt a helyi focipálya, ami kiváló tájékozódási pontnak bizonyult, már a vonatról kiszúrtuk. Az állomástól kelet felé indultunk, párhuzamosan visszafelé a vasútmentén, majd egy irányba tartó utca, majd ismét a vasút mentén. Az út hol lejtett, hol emelkedett. Közben vigasztalanul szemerkélt az eső és majdhogynem hideg is volt. Elértük a focipályát, lekanyarodtunk a tenger felé és két percre rá már ott is voltunk a szállodánál. Félórába telt, mire az állomásról a szállodába értünk, de ez volt a legrövidebb út. (Az útvonal Carrer de l'Hort Gran - Calle de Juan Maragall - Carrer de Joan Maragall - Carrer d'Emerenciá Roig i Raventrós - Avinguda del Port d'Aiguadolç volt, ha valakit érdekel.)

A szálloda kívülről sem nézett ki rosszul, de belépve jóformán leesett az állam. Elég puccos jelenség volt a márvány falaival, üvegliftjeivel és a lépcsőforduló közepén csobogó szökőkútjával. A lépcső egyik vízszintes részén a járófelületet üvegre cserélték, alatta pedig egy lépcsőfokokat ábrázoló szobor kapott helyet, ami elsőre elég meghökkentő hatást keltett, hiszen a felülről érkező lépcső folytatásának tűnt. Hirtelen nem is mertem rálépni az üvegre, pedig nem vagyok tériszonyos, de ez meglepett. A lobbyban, az étkezőben és a folyosókon mindenfelé modern festmények és szobrok sorakoztak, kortárs művészek alkotásai, egytől egyik eladóak. A bejáratnál álló fejetlen ló szobor mondjuk kissé kiborító volt. A recepción bejelentkeztünk, megkaptuk a 107-es szobát. A szobák mind egyediek voltak, ezt Anyu olvasta a szálloda honlapján. A miénk egy bizonyos Paco Duran alkotása: a két legnagyobb falon az egész falat beborító festmények, az ágytámla fölött egy kövér női akt, a szemben lévő falon pedig egy tengermélyi jelenet, mindkettőn a sötétkék szín dominált, a plafonon pedig szerpentinszerűen kígyózó arany és világoskék csíkok. Az ablaknál jó kétméternyi szélességben faburkolat a falakon és plafonon is. A padlón világosbarna kőburkolat, kellemesen hűvös, először azt hittem laminált padlólap. Az egyöntetű sötétbarna keményfa bútorok különösen elnyerték a tetszésemet. A fürdőszoba színvilága megegyezett a kinti padlóéval, a mosdópult az ajtóval szemben, felette egy egész falat borító tükör. Egyik oldalon a vécé és bidé állt, a másikon pedig egy halványzöld üveglap választotta el a kádat a mosdópulttól. A szobában még egy kis konyhasziget is helyett kapott egy elcsúsztatható fal mögött, mosogatóval, minibárral, tűzhellyel. "A luxushoz könnyű hozzászokni", ahogy az egyik régebbi Passat-reklám mondta.

Anyu lement a lobbyba megbeszélni néhány részletet a gyáriakkal, így én kicsit egyedül maradtam a szobában, és próbáltam úrrá lenni a Malpensa óta kínzó fejfájásomon. Előbb a kanapén ültem, majd a hideg padlóra szorítottam a homlokom, ami egy kicsit segített. Visszajött anyu, és közölte, hogy Welcome dinnerhez a gyülekezés fél kilenckor lesz a szálloda előtt. Erre nem voltam hivatalos, hiszen én nem is a konferenciára jöttem, hanem várost nézni. Éppen ezért hoztuk a szendvicseket. Indítványoztam, hogy a gyülekezőig hátralévő másfél órában nézzünk szét kicsit a városban. Az eső szerencsére elállt, így sétáltunk egy kellemeset a szomszédos aprócska apartmanok közötti tündéri utcákban, majd a tengerpart fölötti sétányon is. A történelmi belvárosba nem jutottunk be, egyrészt mert túl messze volt, másrészt nagyon esőre állt az idő, kelet felől egy fenyegető fekete felleg közeledett. Megnéztük az időjárás előrejelzést, így ennek a sétának a dzsekimben vághattam neki, de azért nem örültem neki, hogy az eső éppen elkapott minket mielőtt visszaértünk.

Mivel a szobában tévé is volt, megkérdeztem Anyut, hogy nézhetem-e és biztosított, hogy az benne van az árban. A bekapcsolás után egy helyi adó jött be, ahol a spanyol válogatottal, azon belül is éppen Iniestával foglalkoztak egy műsorban. Ezt néztük jó félóráig, majd Anyu szedelődzködött és elindult a vacsorára. Mikor ez a talkshow véget ért, kicsit szörföltem az adókon. Igazából az olasz válogatott meccsére voltam kiváncsi, de az még nem kezdődött. Már majdnem kikapcsoltam a tévét, mikor a 13-as csatornához értem. BarçaTV. Éppen egy régi  otthoni meccs ismétlését adták. 2005-06-os idény, szenvedő alany: Málaga, állás: 2-0. Valdésnek még sok haja volt, és olyan arcok voltak a pályán, mint Ronaldinho, Eto'o, Gio, Deco, Motta... Egy varázslat volt minden pillanat, amit műveltek...

Ezt olyan húsz percig néztem, aztán eszembe jutott, hogy az Olaszország-Paraguay már megy. Meg is találtam Cuatro csatornán. Az első félidőt még kibírtam valahogy, aztán rájöttem, az a bajom, hogy fázik a lábam és szomjas vagyok. Töltöttem magamnak egy kis kólát - amit a sétánkon vettünk -, majd előbányásztam a szekrényből egy plédet. A kóla ugyan felébresztett kicsit, de a finom meleg a takaró alatt valamint az olasz válogatott siralmas szereplése elaltatott és arra riadtam, hogy már csak 5 perc van hátra, de az állás még mindig 1-1. Legalább nem maradtam le semmiről... A meccs után megfürödtem, majd előbányásztam a táskából a Hajnalhasadást és olvasni kezdtem, míg Anyu megérkezik. Ez jó taktika volt, 15 percen belül már kopogott is. A mágneskulcsot ugyanis itt hagyta nekem, mert a világítás és az összes többi elektromos berendezés csak akkor működött, ha a kulcs a csatlakozóban volt. Beengedtem, aztán jó félórán át csacsogott arról, mi mindenféle történt vele a vacsorán. Nemsokára viszont kidőlt, mert már bőven éjfél körül járt az idő és hosszú napunk volt, ráadásul előző éjszaka sem aludtunk túl sokat.

Nekem viszont eszembe jutott, hogy az új térképen be kéne jelölnöm hová szeretnék másnap eljutni. Bekarikáztam a látványosságokat, majd a füzetben egy összefoglaló táblázatot készítettem ezekről, a hozzájuk közeli metrómegállók nevével és a vonalak számával. Nem volt konkrét elképzelésem, úgy gondoltam majd megyek amerre kedvem tartja. Beraktam a zsebútitársat, az új térképet, a füzetet, a fényképezőt, a pénztárcámat és egy tollat a kis hátizsákomba, mindent amire úgy gondoltam szükségem lehet, majd lefeküdtem aludni, de nagyon nehezen aludtam el... Pörgött az agyam és próbáltam felfogni, hogy eljött az a nap.

A nap, mikor visszatérek Barcelonába.