Virágszál

Az írást még szeptemberben valahol ott hagytam abba, hogy megérkeztem a belvárosba. Nem szerencsés egy városnézős leírást éppen a városnézés megkezdésének leírása pillanatában megszakítani, de így hozta az élet. Folytatom hát, remélhetőleg teljes képet adva nyári élményeimről. Sajnos, szinte biztos, hogy lesznek apróságok, melyek azóta feledésbe merültek, sőt tán olyan dolgok is becsúszhatnak, amiket akkor és ott még nem tudtam, csak később nyomoztam utána... Botorság volna azt hittem, hogy decemberi fejjel megírhatom azt, ahogyan fél évvel ezelőtt éreztem magam. Viszont megpróbálkozom valami hasonlóval.

 A Casa Batlló (ejtsd: Bájjó) tehát két igen forgalmas út keresztődésénél áll. A kapu előtt jegyszedők mosolyogtak, a pénztárablaknál pedig körülbelül három ember állt sorba,  igen hamar rám került a sor. Az ablakhoz lépve már elő is kerestem a diákigazolványom és - mivel itthon előre megnéztem a ház honlapján (amit különben már önmagában is érdemes megnézni), majd sorban állás közben a kifüggesztett tábla is megerősített emlékeimben - előkészítettem a jegyárat is. A pénztárostól angolul megkérdeztem, hogy a magyar diákigazolvánnyal is jogosult vagyok-e diákjegyet venni, mire jóformán kinevetett, amit igennek vettem. Kifizettem a jegyárat, majd szokásom szerint a helyi nyelven köszöntem meg: Grácies! Az ablaktól fekete szalagkorlát vezetett a kapuhoz és ketté választotta a kaput kijárati és bejárati sávra, bár akkor, nyitás után egy órával még senki nem jött kifelé. A fent említett egyik mosolygós jegyszedő lány eltépte a friss szerzeményem és a néhány méterrel beljebb álló kollégájához irányított. Ez a kolléga megkérdezte, milyen nyelven szeretnék útikalauzt, majd miután valószínűleg rettentő bambám bámulhattam rá, megpróbálkozott az "Angol jó lesz?" kérdéssel. Persze, hogy jó volt az angol, kaptam is a jegy mellé egy cipőkanál és távirányító szerelemgyerekének tűnő nyeles szerkezetet, melyen ő előre beállította az angol nyelvet, majd valamit magyarázott valami számokról, de olyan kiváló akcentussal tette ezt, hogy egy alig néhány szót értettem belőle, de azért bólogattam szaporán. Nem is igazán érdekelt, arra gondoltam, hogyha nem sikerült együttműködésre bírnom a kütyüt, akkor majd csak nézem a házat, de maximum nem fogom teljesen megérteni. Ez is elégnek tűnt.

A túra a földszinten kezdődött, ahonnan egy széles, egyedi ívű lépcső vitt az első emeletre, a nemesi szintre. Egymást követték a különlegesebbnél különlegesebb, csodásnál csodásabb szobák, hallok, folyosók, kamrák és lépcsők, melyekben az ember könnyedén mesében érezhette magát. A ház részleteinek méltatására egy külön blog kellene, ezért itt csak pár apróságot említek, ugyanis nem akarom, hogy a tolmácsolásomban túlságosan megfakuljon e műalkotás fénye. Bizony, néha ellenőriznem kellett, vajon csukva van-e a szám.

A túra a Batlló család volt lakásával kezdődik, ahonnan a látogató egy előre gondosan megtervezett és csodálatosan narrált úton juthat fel a tetőre. Az út állomásain a cipőkanálból ugyanis az aktuális szobában látható kódszámot megadva megannyi információhoz juthatunk. Felhívják a figyelmet a világítóudvarok megoldásaira, a különböző természeti motívumokra, a szintén Gaudí által tervezett bútorokra, egy szórt fény adó lámpára vagy egy-egy különleges ívű ablakra, ajtókeretre. Az alsóbb szintekről a kék majolikával borított lépcsőházban gyalog, vagy akár az üvegfalú lifteken juthatunk egyre feljebb. Alulról felfelé haladva egyre kisebbek ablakok, és egyre világosabb színek dominálnak. A padlástér hófehér falai és parabolaívei között sétálva valahogy Görögországba képzeltem magam, holott még sosem jártam ott. A túra következő és egyik utolsó állomása a tető. Mivel a ház a korabeli barcelonai építészeti szabályozásnak megfelelően körülbelül egymagas a kerület összes házával, onnan leginkább a magas vagy magaslatokon lévő látványosságok láthatóak. A tetőn egy kis nyílás az utcáról is látható, ezen keresztül alkalmas szögből a Sagrada Famíliát láthatja a tetőn tartozkodó, hiszen az a ház átalakításakor már épült. Az egész épületben nem igazán akad egyenes vonal, amelyre a tető alakja még egy lapáttal rátesz. Formája a Szent György-féle sárkányt idézi. A tető cserepei mintha csak a pikkelyei volnának. A sárkány gyomrában, vagyis a tető lentről is látható dudorában pedig egy különleges hangulatú szoba, vagy inkább kamra található egy alulról megvilágított kúttal, mely a parabolikus mennyezetre szüntelenül változó mintát varázsol. És még mennyi, mennyi apró kis részlet, amelyekre nem tértem ki...

Amint már említettem, ezen a keddi napon egyedül vágtam neki a városnak, így ha közös fotókat akartam magamról a látványosságokkal, bizony a többi turistát kellett megkérnem. Az első emeleti szalonban még könnyedén ment a dolog, ahol egy velem egykorúnak tűnő lányt kértem meg, fotózzon le azzal a nagy kerek, ezüst színű gombbal ott a tetején. Angolul, flottul ment. A tetőn viszont egy középkorú házaspárt sikerült kiszúrnom, akikkel már udvariasan kerülgettük egymást a padlásszint óta. Ők bármilyen nyelven beszéltek, amennyiben ez a német, spanyol, portugál vagy francia volt, pechemre viszont a megkopott olasz tudásommal nem sokra mentem velük, és az angolra is zavartan rázták a fejüket. Azért valahogy sikerült elmutogatni, hogy én bizony a tetődísszel szeretnék egy közös fotót. Gondoltam viszonzom a szívességet, és csinálok róluk egy közös képet. Előbb angolul kértem, hogy álljanak egymás mellé, majd mikor ez nem sikerült, az asszonnyal odasétáltam az férjhez, ahol kedves, de határozott mozdulattal kivettem a kezéből a gépet, majd lassan elhátráltam tőlük, hogy beleférjenek a képbe. No, akkor leesett végre a tantusz és készítettem róluk egy-két képet. Visszaadtam a gépüket, megköszöntem a fotót és nevetve váltunk el. Haláli fazonok voltak.

Másfél óra elteltével léptem ki ismét az utcára és végre kisütött a nap. A Batlló és Amatller házak homlokzatának majolikadíszei csillagtak a napfényben. A szomszéd ház, a Casa Amatller, illetve a tömb végén található harmadik épület, a Casa Lleó Morena is egy-egy híres-neves katalán építész (előbbi Puig i Cadafalch, utóbbi Domenech i Montaner) munkája, és ez a három kortárs épület együtt fémjelzi a Passeig de Grácia leghíresebb tömbjét, a Manzana de la Discordiát. Ráadásul úgy tűnt, a Casa Amatller nemrég lett renoválva, szóval semmi nem rontotta el az összhatást.

Úgy döntöttem, hogy bár a Casa Milá útbaesne, egyelőre mégis kihagyom, hiszen bérházból elég volt egy is. Elindultam szerencsét próbálni a Sagrada Famíliához.