Virágszál

Nem sokat... De az ember lánya azért megpróbálhatja. Még akkor is, ha az ember lánya tudja, hogy el fog bukni. Ugyanis bizonyos esetekben a bukáshoz vezető út kifejezetten kellemes. Ez pont egy ilyen eset.

Egy valamit mindenesetre képtelenség: unatkozni. A keddi napomat tekintve egyetlen dologban voltam biztos: venni akartam egy a régi Münchenes táskánál kisebb, Barcelona feliratos táskát. Ezen kívül csak vázlatos elképzeléseim voltak, például meg kéne nézni a Sagradát belülről vagy el kéne menni a Güell Parkba nappal is, meg hasonlók.

Reggel kicsit elaludtunk, ám tettrekészen felébredtem, és mivel előző este már összepakoltam a holmit, már csak a reggelit kellett megenni, hogy indulhassak. Jól megreggeliztem, hogy napközben már ne kelljen evéssel tölteni az időt. Valamiféle krumplis rántottát ettem pici virslikkel, nagyon finom volt. A szállodából végülis kb. 9-kor léptem ki, és rögtön fel is húztam a kabátomon a zipzárt ütközésig, olyan metsző szél fújt a tenger felől. Szemerkélt az eső, és az eget egyenletes felhőréteg takarta el.

A vasútállomásig a séta körülbelül fél óráig tartott. Mivel előző nap már sötétedett, mikor jöttünk, visszafelé elbizonytalanodtam egy ponton és véletlenül eltévesztettem az irányt és az előző napival párhuzamos, de a vasúthoz egy utcával közelebb lévő úton haladtam. Helyenként le volt zárva az úttest, és csak reméltem, hogy nem zsákutca. Egy helyütt elromlott a lámpa és a forgalmat rendőr irányította. Megszokásból megálltam, hogy elengedjem az autókat, mint nálunk, de a rendőr elkezdett integetni, hogy mi lesz már? nem kelek át? rám várnak! Leesett, mit akarhat és gyorsan átsiettem az úton. Roppant kellemetlen volt...

A vasútállomásra végül persze odataláltam és hamarosan jött is egy vonat. A három vágányból a kettesen állt meg az összes Barcelonát érintő vonat, ez volt a legkülső, még lépcsőzni sem kellett. Hamarosan jött is egy, amelyre felszálltam és úgy döntöttem, a Passeig de Gráciánál szállok le róla. Körülbelül fél óra alatt vitt be. Mellettem egy spanyol család utazott, akik látogatóba érkeztek katalán barátaikhoz vagy rokonaikhoz és ez utóbbiak városnézésre vitték őket. Meglepően sokat megértettem a bészédükből az olasz nyelvtudásommal. Javarészt a látványosságokat és helyi szokásokat magyarázták nekik.

A vonat Barcelona határán bebújt a föld alá, és onnan csak a város máris végén bukkant volna ki, ahogyan azt hét évvel azelőtt tapasztaltuk, mikor Calellából, északkelet felől érkeztünk várost nézni. Most azonban a belvárosban leszálltam és feljöttem a föld alól és a nyüzsgő város kellős közepén találtam magam. Örömmel tapasztaltam, hogy nincs túl hideg, azonban a felhők még mindig takarták a napot. Az első ház, amit megpillantottam nem volt ismerős, ám a térkép alapján valahol ennek az állomásnak a közelében kellett lennie a Casa Batllónak, ezért körbefordultam a sarkon az óramutató járásával ellenkezőleg (Gran Vía de les Corts Catalanes - Passeig de Grácia sarok) és mikor megtettem a majdnem a teljes kört, megpillantottam. Ott volt alig húsz méterre a Casa Batlló. Gaudí szecessziós ékszerdobozkája. Megnéztem az időt: kereken tíz óra volt. Felnéztem az égre, és nagyon úgy tűnt, hamarosan esni fog, ezért eldőlt: ide most bemegyek...