Néhány évvel ezelőtt összehozott a Sors egy nagyszerű emberrel. Nemsokára írok is majd egy posztot erről a találkozásról, mert a mai napig örülök neki. Örülök, hogy ilyen emberek élnek még a Világban. Hálás vagyok neki, amiért segített kimászni az életem eddigi legmélyebb gödréből.
Ő mondta azt a hasonlatot, hogy a félelmeim nem mások, csak elvadult gondolatok, amiket a pincére zárok és amik, ha egy kis figyelmet kapnának, akár meg is oldódhatnának. Én nem tudom olyan szépen megfogalmazni mint ő. Örkény István azonban igen.
• •
Örkény István: Gondolatok a pincében
A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltûnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.
- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - õt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki.
Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe elõször, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.
Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.