Virágszál

"- A csillagok is meghalnak?
- Ilyen az univerzum - felelte Obi-van. - Vagy úgy is mondhatnánk, ez az Erő akarata. Minden meghal egyszer. Idővel még a csillagok is kihunynak. Ezért nem táplálnak a Jedik érzelmi köteléket: mert minden mulandó. Ragaszkodni valamihez... vagy valakihez... amikor annak lejár az ideje, az nem egyéb, mint önző vágyak támasztása az Erővel szemben. Ez egy gyötrelmes ösvény, Anakin; a Jedik nem tapodják."

Matthew Stover - Star Wars: A sith-ek bosszúja
Nemes István fordítása
1. kiadás (Lap-Ics Kft., Aquila könyvkiadó)
26-27. oldal

Nos, jó nekik, hogy nem tapodják. Én viszont folyton olyanokhoz ragaszkodom, akik már nem akarnak hozzám ragaszkodni. Netán sosem akartak...

Könnyű nekik, velük van az Erő, és ezáltal képesek az önfegyelemre. Fényt teremtenek, ők a béke őrei. Van célja az életüknek. (Szerencsétlen Anakin tökéletes példája amúgy, hogy a legjobb tudása ellenére is elbukott, egyszerűen mert mindenki dróton akarta rángatni, a saját céljaira felhasználni és senki nem figyelt arra oda, hogy ő mit szeretne.)

No de miért citáltam ezt ide?

Azért, mert a sok minden között, ami előbb-utóbb elmúlik, ott vannak a barátságok is. Persze vannak olyan barátságok, amik halálig kitartanak, ám ezek is elmúlnak, legkésőbb a két barát közül a másodiknak a halála pillanatában. Onnantól ugyebár az égvilágon senkit nem érdekel, mi fűzött össze két elhunytat. Az nekik volt fontos, senki másnak. Azonban ez a ritkább eset, és a legtöbb barátság még a felek életében véget ér. Felmerül a kérdés, hogy akkor az vajon tényleg barátság volt-e? Nos, annak a szemszögéből, aki elhitte, hogy a másik barátja, minden bizonnyal. Szóval a barátságok is elmúlnak.

Volt nekem egy barátnőm. Nevezzük Bélának (ami egy viszonylag ritka női név). Szóval Béla a barátnőm volt. Igen, valószínűleg múlt idő már, hiszen amit Béla csinált, azt én csak egy barátság végleges (és csúnya) lezárásaként tudom értelmezni. Egy - számomra jelentéktelennek tűnő - apróságon megsértődött és azzal a lendülettel törölt engem a FaceBook-os barátai közül. Mintha egyébként egy virtuális kapcsolat címke bármit is jelentene... Egy ideig eltartott, mire én ezt észrevettem. Meglepődtem. Hirtelen haragú volt Béla, gondoltam majd visszajelöl. Nem tette meg. Én meg túl büszke voltam, hogy rögtön térden kússzak elé. Aztán teltek a hetek, és semmi. Mondom magamnak, ez nem lesz vicces, és nem hagyom ezt a barátságot csak így elveszni... Hiszen annyi sok szép élményünk, emlékünk volt, ez csak jelent valamit a számára is...

Mikor eluntam a nagy csöndet, olyan egy hónap elteltével, bejelöltem hát én. A dolog kínosságát elütendő írtam mellé egy üzenet Bélának, miszerint van 67 [vagy ki tudja már, mennyi] közös ismerősünk, és rémlik is nekem ő [na még jó, hogy...], szóval lehet ám hogy ismerjük egymást [úgy gondoltad, kis szívem?], és hozzáfűztem még egy kacsintó fejecskét is [biztos ami biztos]. Elfogadta a bejelölést. Ismét 'barátok' voltunk. Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről és boldog voltam, hogy egy kis megalázkodás árán megmentettem a barátságunkat. Meglehetősen arrogáns hozzáállás volt, így utólag visszanézve.

Telt múlt az idő (nagyjából nem is tudom, három-négy hónap?) és Béla se szó, se beszéd törölt a FB-ismerősei közül, ám ezúttal semmit nem bízott a véletlenre, és szépen le is tiltott mellé. Ez annyival jobb, a sima törlésnél, hogy ilyenkor a másik személynek esélye sincs kapcsolatba lépni az első személlyel. Szóval elnyelte a vákuum, legalábbis az én szemszögemből. E-mailekre sem válaszolt. Elege volt belőlem, ez elég egyértelműnek tűnt. Hogy miért, arról viszont fogalmam sem volt. És most nincs.

Szóval itt voltam én, akinek amúgy is kevesebb barátja volt, mint ujja a bal kezén, és ismét megingott az emberiségbe vetett hitem. Inog azóta is. Ennyit ér egy barátság? Vagy sosem voltunk igazán barátok, csak kihasznált volna? Csak akkor kellettem vajon neki, amikor épp senki más nem ért rá? Nem tudom. Voltak persze furcsaságok, amiket elhessegettem, mondván barátok vagyunk, semmiség. Sokszor ugratott, legtöbbször bántóan. De én elfogadtam, hogy ilyen a stílusa, nem azért mondogatja, hogy megsértsen. Elfogadtam, hogy nem azért nem tesz meg dolgokat, mert nem akar, hanem mert például a körülmények szerencsétlenül játszanak össze.

Fel kellett volna tűnjön, hogy ha nekem lett volna szükségem rá, hogy találkozzunk, akkor sosem ért rá, én viszont valahogy mindig ugrottam ha füttyentett. Mert hisz barátok voltunk. Visszatekintve, úgy tűnik, Béla szemében csak egy csicska voltam, akit úgy ugráltathatott, ahogy jól esett neki. Akiről tudta, hogy egy szép napon biztosan meg fog majd unni, és akkor kidobhatja a legközelebbi szemetesbe. És ez megtörtént, én pedig csodálkoztam. Mi történt? Hogy történt? Nem tudom.

Hónapokig tartott feldolgozni, hogy ennyire nem érek már semmit Béla szemében. Bélát azon kevesek közé soroltam, akikben bárhol, bármikor megbízhatok. Az összes hibája ellenére. Mert én hittem benne, hogy barátok voltunk. Megkérdeztem Béla nővérét, Gerzsont (szintén ritka a női nevek között), hogy mi baja van velem a hugának? Gerzson válasza az volt, hogy ezt talán Bélával kéne megbeszélni. Jó vicc, ha egyszer letiltott, e-mail-ekre meg nem válaszol. Szóval, szépen lassan elfogadtam, hogy kidobott mint a csokipapírt, és már csak az érdekelt, hogy miért? Nem akartam már többé a barátja lenni, csak tudni szerettem volna, mi volt a baj? Mi ment félre? Mit rontottam el? Vagy nem én rontottam el? Akkor ki?

Aztán egy novemberi napon - heuréka! -, eszembe jutott, hogy a mobilomban még mindig benne van a telefonszáma. Szóval írtam neki egy sms-t. Nem akartam már semmit, csak tudni az igazságot. És Béla, bár nem számítottam rá: válaszolt! Úgy kalapált a a szívem mint egy idiótának. Méghogy elfogadtad már, mi? Kishülye. Azt te csak hitted.

Megkérdeztem tőle, hogy mi baja volt velem, ami miatt letiltott? Persze csak ha nem sajnálja rá a pénzt, hogy válaszoljon. A válasza szinte borítékolható volt (az egyedi részleteket az egyértelműség és anonimitás végett átírtam). "Szia, nincsen nekem semmi bajom, az emailt nem kaptam meg és a pénzt sem sajnalom rad, csak nagyon elfoglalt vagyok, dolgozok itthon is és munkahelyenemen is." Nem kapta meg az e-mailt. Jó kifogás. Mind a négy címére elküldtem, amit ismertem. Persze, hogy nem sajnálja a pénzt, hiszen van neki elég. Ezt tudtam... Elfoglalt. Hát, akkor és ott ezt még el is hittem. (Nem lehetsz olyan önző, kisszívem, hogy azt hidd csak rád nincs ideje. - Pedig úgy volt.) Ezt azért így még nem hagyhattam szó nélkül. "És ezért tiltottál le FBon? Hallottam h sok a munka, kitartás! Ha szombaton kimegyek, lejössz beszélni? Ha tudsz persze" Látod, még pozitív voltam az érzéseim ellenére.

És valamiért ismét válaszolt, persze megint kitérő választ kaptam. "Azért tiltottalak le, mert elegem volt sok dologból, de ezt most nincs időm részletezni. Sajnos nem tudok lemenni [...] már." Most nincs ideje, hiszen dolgozik, magyaráztam magamnak. De azért sem hagytam ennyiben. Ismét írtam: "És mikor volna időd részletezni? Érdekelne a dolog, mert ezek szerint mégis bajod van VELEM. Azért szóba még állhatnánk." Tudtam, hogy erre is válaszolni fog, valahogy éreztem, talán ismertem egy kicsit az évek után, amit barátként töltöttünk. Komolyan jó lett volna, akár csak 10 percben meghallgatni. Valami gondja nyilván volt, és jó lett volna megtudni, hogy ha nem is a barátságunknak, de a többi emberhez fűződő viszonyomnak jót tehessek vele...

Ím a válasz amit kaptam és kiábrándítóbb volt egy hideg zuhanynál. "Nem tudom, zsúfoltak a napjaim, sokszor itthon se vagyok, ha mégis, akkor még dolgozok és nem érek rá. Szólok ha lesz időm." Ez a szöveg számomra ezzel volt egyenlő: "Nem tudom, rohadtul nem érdekelsz, kopjál már le. Többet nem fogok válaszolni. Hagyjál békén, nem látod, hogy nem vagyok kiváncsi rád? Nem látod, hogy nem húzol ki belőlem válaszokat? Pont nem érdekel mi van veled, felőlem fel is fordulhatsz, és azt ugye mondanom sem kell, hogy az életben nem foglak többet keresni?."

A különbség csak annyi, hogyha ezt írta volna, az legalább tiszta, egyenes beszéd lett volna. Helyette úgy döntött hazudik nekem. Azt hazudta, hogy majd valamikor a jövőben (milyen kényelmes, nem igaz?) kegyeskedik választ adni rá, hogy a számára miért nem jelent már semmit barátságunk. És ezt a hazugságot is olyan átlátszóan csinálta, hogy még én, aki alig ismerem az embereket, még és is kiszúrhassam. Ilyet egy igazi barát nem tesz. 

Hideg zsibbadás kúszott végig az agyamból indulva, végig a testemen, egészen az ujjaimig, amikor megértettem végre. Ott ültem az ágy szélén kábultan, a mobilom pár centire a kezemtől, és hirtelen világos lett. Akkor értettem meg, hogy a Jóisten sem fogja ezt a barátságot már megmenteni. Vége van. Valószínűleg nincs neki velem semmi baja, egyszerűen csak megunt, mint idővel mindent. A legrosszabb, hogy még szinte hibáztatni sem tudtam, hiszen pontosan tudtam róla, hogy egy idő után bármire képes ráunni. Csak most én következtem.

Viszont tudod mit, Béla? Immár engem nem érdekel. Nem haragszom rád, csak az bánt amit tettél. Sokkal kulturáltabb módja is lett volna annak, hogy ezt a tudtomra add. Olyanok, amik kevesebb fájdalommal járnak. Olyanok, amik nem rengetik meg a bizalomba, barátságba, az emberekbe vetett kevéske hitemet is... Persze ha téged érdekelt volna, mi lesz velem, akkor nyilván meg sem romlik a barátságunk. De te ezt választottad, nem tudom miért. Nem örülök, hogy ezt tetted, de hát mit lehet csinálni? Ott, ahol valaha te voltál a lelkemben, csak egy tompa fájdalom maradt. Nehezen, de lezártam a kettőnk ügyét. Volt köztünk egy barátság, aminek minden jó pillanatáért hálás vagyok, és köszönöm neked, hogy megoszthattam veled azokat a pillanatokat.

Tudom, Béla, téged már nem érdekel, hogy mi lesz velem. Én viszont továbbra is remélem, hogy jól megy sorod, nem ütött be a ménkű, sem hasonlók. Csak nem szeretnék többet beszélni veled, vagy látni téged, vagy hallani a hangodat, vagy hallani rólad. Légy te egy fekete lyuk, ami saját magán kívül elnyeli ennek az utóbbi 10 hónapnak minden ocsmányságát és maradjon meg csak egy szép emlék, ahol még nevettünk és szép nyár volt...

Persze nem is én lennék, ha ilyen könnyen le tudnám zárni a dolgokat, nem igaz? Két napja, beléptem a FaceBook-ra a másik regisztrációm segítségével, amit játékokhoz használtam. És akkor eszembe jutott, hogy ezt a profilt bizonyára nem tiltotta le Béla (tudtam, hogy nem ilyen alapos). A publikus dolgait meg tudnám nézni. Hát így tettem. Hogy miért jó önmagam kínozni, jó kérdés. Talán csak a választ kerestem rá, miért tiltott le. Mintha amúgy lett volna erre bármi esély, hogy kiírja, pontosan mikből lett elege. Nem is tudom, mit vártam. Viszont amit találtam, na hát az, az egy pofonnal felért. A képei között ugyanis még mindig ott szerepelt az az időzítővel készült, közös képünk, amin csak mi ketten voltunk, vigyorogva mint a tejbetökök. Persze nem is a kép a lényeg, nekem is megvan, az én gépemmel készült. Hanem a képaláírás: "Friends 4ever!!! :))))" A kép 2010 augusztusban került fel (nagyjából rögtön az elkészülte után). És azóta sem szedte le. Van egy mondás, hogy sohase nézz hátra, de hát azért...

Ha számodra ilyen a barátság, akkor én abból köszönöm, nem kérek. Főleg nem örökké.

Meghallgatnám, mit mondana erre Obi-wan. Biztos lenne valami jó kis Jedi-bölcsesség, vagy meditáljak, vagy gondoljak csak a szépre, vagy mittudomén. Még az is lehet, hogy csak azt mondaná, hogy jó felé indultam el és csak így tovább...