Virágszál

Leszaladtam hát a metróba és a zöld (L3) vonalon utaztam egy megállót, majd átszálltam a kék (L5) vonalra, azzal pedig kettőt. A megálló neve egyszerűen Sagrada Família volt. Felfelé jöhet egyszerűen hagytam magam sodródni az árral: a barcelonai metró közönsége a keskeny peron és lépcső ellenére is dinamikusan tudja elhagyni az állomásokat. Persze az is lehet, hogy csak én tudtam jóval toleránsabb lenni, mint mikor Pesten metrózok...

A lépcsőn felérve az első, amit megláttam, az Avinguda de Gaudí torkolata volt (Carrer de Provença - Carrer de la Marina sarok). A szabályos, sakktábla szerű negyedben meglehetősen meglepő tud lenni egy a többi utcával 45°-os szöget bezáró utca. Bal kéz felé fordultam és mikor megtettem a félkört, majdnem dobtam egy hátast: közelről - pláne ha az ember éppen akkor jött fel a metróból - igencsak döbbenetes látvány a Sagrada Família. Még épülőfélben is. Fenségesen magasodik fölénk, pedig a jelenleg elkészült tornyainál csak magasabb tornyai lesznek mire befejezik... Elkezdtem megkerülni az épületet, mert úgy emlékeztem, a bejárat a másik oldalról van. A külső, távolabbi járdán haladtam, ahol kevesebben jártak-keltek és a rálátásom is jobb volt a templomra. Még csak annak az oldalnak a felénél jártam, mikor gyanús lett, hogy a szemközti járdán csoportosan álldogáló emberek nem egy nemrég érkezett turista csoport tagjai, akik most kapnak kalauzt, hanem a bejárattól idáig húzódó sor végén állók...

Balsejtelmem beigazolódott, mikor elértem a Szenvedés homlokzatot, ahol ez a tömött sor több kanyart leírva, lassan hömpölygött befelé. Néhány perccel dél előtt értem oda, így épp meghallgathattam a déli harangszót Sagrada-módra, közben pedig szemügyre vettem a sort. Olyan jó 200 méteresre saccoltam, és mindenhol kábé 2-3 ember széles volt. Gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet és szomorúan konstatáltam, hogy ennyi időm nincsen sorbaállni. Nem volt mit volt mit tenni, lemondtam arról, hogy bejussak. Míg ott tébláboltam, egy fiatal párra lettem figyelmes, a srác kicsit Daniel Jackson-szerű  szemüvege és haja volt, valamint jóféle fényképezőmasina volt a kezében, ezért megkértem, hogy fotózzon már le a templommal a háttérben, ha lehet. Szerencsére lehetett: leguggolt a kerítés tövében és csinált egy szépen komponált fotót, amin ugyan a tornyok nem látszanak, cserébe én nagyon jól nézek ki rajta.

Az épülettel szomszédos egyik házon különben egy ismerős feliratot pillantottam meg, amivel első pillantásra mindent stimmelt. Már majdnem továbbhaladtam, mikor leesett, mi a fura. Az egyik földszinti bolt portálja fölött ez állt nagy zöld betűkkel: Guardiola. Nagyjából olyan értelemmel bámulhattam jó fél percig, mint a borjú azt a bizonyos új kaput. Aztán kattintottam róla egyet, mert nekem ez is látványosság számba ment.

Azért ha már ott voltam, megtettem a teljes kört az épület körül és minden irányból megcsodáltam. Már amennyire tudtam. Előbb a földön ponyváról legyezőt áruló árusokat kellett kerülgetni, később viszont mindent és mindenkit. Ugyanis a környék az építkezés miatt meglehetősen nagy káosznak örvend. Sok helyen turistabuszok parkolnak, emberek hada hömpölyög, a leendő főhomlokzati oldalon pedig még valami extrazajos munkagép is csatlakozott a bulihoz. Úgy tűnt, sikerült belefutnom egy utcafelújításba is, ami miatt a teljes úttest le volt zárva.

Mikor kiértem munkagép keltette zaj hatósugarából és ismét hallottam a saját gondolataimat, eszembe jutott, hogy van odahaza néhány barátom, akit meg kéne lepni ezzel-azzal. Be is tértem az egyik saroktól nagyjából 30 méterrel kifelé lévő üzletbe, melybe első sorban a Barcelona feliratos táskák és Barça-mezek vonzottak. Első gondolatom az volt, hogy veszek valami Ronaldihno-s cuccot a barátnőmnek, aki nagy rajongója. "Ó, de hiszen ő már az AC Milanban van!" - világosít fel az eladó némileg fejrázva. Visszakérdeztem, hogy ezt ugyan ki nem tudja, de engem ez nem is érdekel, hanem hogy nincs-e valami, amin rajta van a neve vagy valami? Hát az nincs... Jó, akkor megkérdeztem, nincs-e valami amin pillangó minta van. Na az van, itt ezek a bögrék. Elég különlegesek voltak, felülről kissé háromszögletű szájjal, trencadís (csempemozaik) mintával és lyuk nélküli füllel, rajta Barcelona felirattal. Volt köztük egy színben is passzoló darab, kék és barna, mint Butterfly színei. Egyszerűen tökéletes volt a pillangó mintájával Móni számára. Az ára viszont kicsit soknak tűnt nekem. "Biztos nincs valami Ronaldinho-s?" próbálkoztam újra. Na és akkor előkerült egy labda, amin állítólag az ő aláírása is rajta volt. Kis 15 centis focilabda volt, az egész csapat nyomtatott aláírásával, a pár évvel ezelőtti idegenbeli mez zöldes-kékes színében. Meg is mutatta és meg a sok firka között, én meg elhittem, hogy az tényleg az. Megörültem neki és lecsaptam rá, hogy "hát ez az, na ugye hogy van!" és megkérdeztem, mibe kerül. Megmondta, én meg ezt is sokalltam. Na jó, csak ma, csak nekem 20% engedmény, különben is régi már. Több se kellett, megvettem, begyűrtem a táskába, de miközben elindultam kifelé, rögtön elgondolkodtam, mit fog szólni hozzá a barátnőm, és bizony nem tudtam semmi pozitívat elképzelni. Valahogy életszerűtlennek tűnt ez az ajándék és hirtelen belém hasított a felismerés: ez nem ért ennyit! Arról nem is beszélve, hogy a nálam lévő táska kezdett kényelmetlennek tűnni a hátamon... Tehát az ajtóból fordultam vissza és rohantam oda az eladóhoz. "Ne haragudjon, tudom, hogy az előbb kaptam egy csak-most-csak-nekem-kedvezményt, de mi lenne, ha ajánlanék valamit? Visszaadnám a labdát, mert már látom, hogy kár volt megvennem, de nem kérem vissza a pénzem, hanem megveszem mégis azt a  lepkés bögrét, meg egy feliratos táskát, és adok még 3 eurot, mert az annyival többe kerül." Emberünk persze némi csodálkozás után ráállt az ajánlatra, a labda gyorsan visszakerült a többi közé. Míg az árus bögrét csomagolta a néhány hetes sajtóba, addig én a táskákat mustráltam. Amúgy is el akartam ezt intézni minél előbb a táskavásárlást. Vacilláltam egy fekete alapon fehér feliratos és egy barna alapon drapp feliratos között, végül a kevésbé gyászos szín mellett döntöttem. Akkor kiszabadítottunk azt is, majd a bögrével együtt a 3 euro kifizetése után jóval boldogabban távozhattam. Egyrészt örültem neki, hogy már két dolog is megvan, amit venni akartam, másrészt szomorúan tapasztaltam, hogy milyen könnyű engem bepalizni és ez nem esett jól...

Az utca másik oldalán, egy a templom felé néző sarki boltocskában megtaláltam Gabi ajándékát is. A L'illa de la Discordia nevű kis ajándékbolt sokkal szolídabb volt, mint az előző. A nevet a korábban említett, Casa Batlló-féle háztömbról kapta. Lovas ajándék után érdeklődtem, ő meg mutatott egy olyan helyes kis trencadis mintás, Valenciában kézzel festett kerámia lófigurát, hogy azonnal tudtam: ez tökéletes. Mikor az árát mondta, azt hittem rosszul hallok, olyan kevés volt. Még a zacskó is nagyon stílusos volt, amiben végül odaadta. Üzlet és üzlet, egyazon utcában.

Folytattam a templom-kerülő körutamat, így jutottam a Születés homlokzat előtti parkba. Itt kerestem egy padot, majd belefogtam a két táska ésszerű megtömésébe. Az új, A5-ös füzetnél kicsit nagyobb táskába kerültek a térképek, pénztárca, elemek, telefon és egyéb apróságok amire egész nap szükségem lehet, míg a bögre, a ló és az addig csak a derekamra kötött kabát mehetett a hátizsákba, a szendvicsek mellé. A fényképezőgép már amúgyis a nyakamban lógott. A padon csücsülve tudatosult bennem, hogy a Casa Batlló végigjárása hajszállal fárasztóbb volt, mint gondoltam. Miután úgy éreztem, eleget ücsörögtem, lekúsztam a turisták között a park tavának partjára, ami nagyjából az egyetlen hely ahonnan normális fotót lehet készíteni erről a homlokzatról és onnan is kattintottam párat, majd csak csodáltam a tóban tükröződő épületet.

A metrólejárat felé tartva még lőttem egy-két fotót magamról visszakézből, és közben eldöntöttem, hogy mielőtt felmegyek a Parc Güellbe, megnézem a Casa Milát is. A döntésemben szerepe volt, hogy nem jutottam be a 'Sagradába', hogy még nem volt 1 óra sem és hogy Parc Güell felé amúgyis útbaesik, hiszen pont annál a Diagonal megállónál kéne átszállnom, ahol a térképem szerintem megtalálom a Casa Milát. Mielőtt lelépcsőztem, még megcsodáltam a Sagrada Famíliát a Hospital de Sant Pauval összekötő Avinguda de Gaudí végében álló díszes kandellábert, melyet Gaudí domborműve díszített. Ránéztem az órámra: háromnegyed óra alatt megvettem az ajándékok felét és megnéztem a Sagrada Famíliát, amennyire az jelenleg lehetséges volt, ezért sóhajtva, de tudomásul vettem, hogy a város nagy és még sok minden vár aznap.