A nagymamámat Gizellának hívták. Ő utálta a nevét, de ezt csak nemrég tudtam meg. Pár éve még gyakran rámordultam a vicces emberekre, akik egy anekdotát Mancika helyett Gizikével adtak elő. Ma már csak mosolygok, hiszen minden Gizikés viccről Ő jut eszembe, és tudom, milyen jót nevetne rajtuk.

• •

Gizella azonban nem volt mindig a nagymamám, Ő is ugyanúgy kezdte az életét, mint a legtöbb ember. Illetve nem egészen. Egypetéjű ikertestvérével 1937. februárjában látták meg a napvilágot. Testvére, Anna azonban beteges kislány volt és nem sokkal később meghalt. A dédnagymamám tehát Gizellával a karján elsétált koporsót készíttetni a kis Annának. A parányi ládika persze hamar el készült, és az asztalos felajánlotta, hogy méretet vesz 'erről a másik csecsemőről is', egy másik koporsóhoz. A családi legendárium szerint dédmamám nagyon megdöbbent.
- Akkor nem kell kétszer fáradnia - magyarázta az ember a döbbent arcot látva, mivel megsajnálta az akkor már középkorú, sok gyermekes édesanyát. Végül abban maradtak, hogy mindennek meg van a maga ideje, és ha szükséges, hát nem lesz rest megtenni az utat még egyszer a házuktól a mesteremberig. Az asztalos aggódó szemmel nézte a betegesnek látszó kislányt...

• •

- Ezekben a házakban a Mama is dolgozott. Akkor tanult meg létrával járni. - mondta anyám hirtelen, mikor egy alkalommal a 4-6-os villamossal a Műegyetem ötvenéves tégla-épületei mellett döcögtünk el.
- Ő szerelte a villanyt a Műegyetemen? - kérdeztem döbbenten, mert addig csak annyit tudtam, hogy a nagymama szakmája szerint villanyszerelő volt.
- Dehogyis - nevetett anyám -, Ő a falakat meszelte véste. A Mama akkor még csak tanonc volt, a villanyszerelést az öreg szakik csinálták.
- De azért kapott érte fizetést? - próbálkoztam újra.
- Nem tudom, de ha igen, nem sokat: szakmai gyakorlat volt...
- Hát, jól begyakorolhatott egy másik szakmát is, az biztos...

Talán így már érthető, honnan a műszaki beütésem - öröklött -, és hogy miért nem akartam mégsem a Műegyetemre járni. Persze ez nem a villanykar épülete volt, ha minden igaz, de akkor is. :)

• •

A nagymamám az összes nővére közül a legjobban a nála 12 évvel idősebb Terézre hasonlított. Mind küllemre, mind személyiségre. A nagy korkülönbség ellenére jól megértették egymást, és idősebb testvérei közül a Mama egyedül őhozzá állt közel. Ez a pár sor az ő kötelékükről szól.

Augusztus volt, mikor a mama meghalt. A külvilág furcsán elszürkült körülöttünk és napokig csak kábán meredtünk magunk elé Édesanyámmal. Nem tudtunk róla beszélni. Valahol tudtuk, hogy igaz, és hogy talán így jobb neki. Még nem fogadtuk el, féligmeddig tán tabutéma volt. Véletlenül persze szóbakerült hasonló mondatok formájában.

»No, majd ha legközelebb megyünk a Mamához, megmondjuk neki.«
»Ha legközelebb arra járunk, majd megnézzük.«
Vagy
»Majd a Mamától megkérdezzük!«

Ilyenkor persze újból belénkhasított a felismerés, mennyi mindent nem mondtunk el neki és még mennyi mindent akartunk...

Egyik délután csörög a telefonom. Móni. Lent vár a ház előtt. Lementem, és lassan felderengett, hogy még régen, talán egy hete megbeszéltük, eljön. Azért jött, hogy szóljon, mégsem alkalmas. Mondtam, hogy most nekünk sem...

Az arcomat fürkészte csöndben, de nem kérdezett semmit. Nem kellett kérdeznie. Tudta, hogy valami nagy baj van.

- Gizi mama 26-án meghalt - böktem ki végül.
Döbbent csend.
- Annyira sajnálom, nem tudok mit mondani...
- Talán nem is lehet...
- Tudom. Szegénykéim... - és bár Ő nem az típus, akkor megöleltük egymást...

Mivel akkor még nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a Mama nincs többé, még én vigasztaltam őt. A Mama nagyon beteg volt már, teljesen elkeseredett, a személyisége megváltozott és az utolsó látogatáskor már Anyámat sem ismerte fel. Móninak még új volt a hír, és ő is kedvelte a Mamámat. Neki ő Gizi néni volt, és elég régóta ismerte.

Mikor negyedórával később becsuktam a lakásajtót, rádöbbentem: először mondtam ki, ami már napok óta nyomasztotta a lelkemet. A könnyek, akkor először, végre utat találtak magunknak...

Két nappal később Móni hívott fel. A hangja elgyötört volt.
- Teri mama tegnap meghalt.
A hosszú csöndet majd' egy perc után szakítottam meg.
- Atyaisten. Nem tudok mit mondani... Annyira sajnálom! - és azon kaptam magam, hogy a tőle két nappal korábban hallott szavakat ismételtem.
- Hát, erre nem is lehet... - Ő pedig az enyémeket...
- Tudom... De... mi történt vele? Beteg volt?
- Szívrohama volt.
- Istenem... - nem is tudtam többet mondani. Nem sokat beszéltünk már.

Anyám persze nem hallotta, miről beszélünk. Elmondtam neki.
- Szerinted azért halt meg, éppen most, mert tegnap megtudta, hogy a testvére meghalt? Az a testvére, aki mind közül a legjobban hasonlított rá?
- Biztos vagyok benne - mondta anyám, és ismét ránk borult a szürke köd...

A család közös temetést rendezett. Hideg, egy esős napon volt, szeptember 13-án. Még az ég is siratta a nővéreket, akik 5 nap különbséggel haltak meg. Öt generáció búcsúzott tőlük. Urnájuk egymást mellett pihen a ferencvárosi Szent Kereszt templom altemplomában.

A gyászoló család a szertartás után lassan elhagyta a parányi helyiséget. Már csak páran maradtunk bent. Nem akartam a sok ismeretlen családtag előtt elbúcsúzni tőle. Odamentem, leguggoltam, a fedőkőköz érintettem az ujjam hegyét, és elbúcsúztam a Mamámtól.
- Hiányozni fogsz és nagyon szeretlek... - suttogtam, majd felálltam, mert tudtam, ha most nem teszem meg, később már nem lesz erőm. Akkor tudatosult bennem végleg, mikor a kövön láttam a nevét... Jöttek a könnyek másodszor is... És bár sírtam, keservesen, a lelkem egy része mégis örült, hiszen a Mamám ott volt velem, és vigasztalt...