Idén, vagy talán tavaly, nem emlékszem pontosan, a gimnáziumi osztályom a tablót vitatta meg. Milyen legyen az elrendezés, a háttér, satöbbi. Nekem is volt egy ötletem, de meg akartam tartani magamnak, mert nem gondoltam, hogy bárkit érdekelne. Elegem is volt már abból a napból, alig vártam, hogy vége legyen az órának. A fejem is majd szétszakadt. Hangosak voltak, mert hát nem érthet egyet mindenki mindenkivel és ez ránk különösen igaz.
Végül a barátnőm rábeszélt, hogy mondjam el én is a véleményem. Odafordultam hát az osztályhoz és előadtam az ötletem. [Nem volt nagy cucc, elmondtam, hogy mivel panelban lakom, ráadásul közel, elmehetnénk és én a tetőről lefotózhatnám az osztályt felülnézetből, miközben valamilyen formába (pl. 12. a vagy KKG) rendeződnek. Meg azt is, hogy ezt gondoltam háttérnek.]
Miután elmondtam, megvitatták ezt is. Persze elvetették, de örültem, hogy elmondtam. Utólag nagy marhaságnak éreztem, mert képes voltam azt mondani, hogy ki lehet menni a ház széléig és én meg is tenném. Mondjuk komolyan gondoltam.
Óra után az egyik barátom odajött és ezt mondta: "Nem tudom, hogy észrevetted-e, de mikor beszéltél, mindenki elhallgatott a teremben. Azalatt síri csend volt és mindenki figyelt rád. Komolyan. Mindenki."
Észre se vettem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.