Virágszál

Szombat volt és mégis péntek. Pénteken, ami még igazi péntek volt, Gabi megírta, hogy el tud jönni, elhozni amit ígért. Örültem, mert szokás szerint nem volt programom délutánra.

A fizika gyakorlat jó volt. Agyzsibbasztó, mint mindig, de most legalább értettem a felét. Sőt, még egy mozgás egyenletet is fel tudtam írni, egyedül. A legjobb azért mégis csak az volt benne, hogy véget ért. Örökké nem tarthat, de mi néha mégis úgy érezzük. Mégis véget ért. Ráadásul előbb. Szóval volt még időm Gabi érkezéséig.

Azonnal tudtam, mivel üssem el: bemegyek a Könyvesbe! Megnézni Petit meg a tablót.

Villamossal mentem, csak a hangulat kedvéért. Azon az oldalon mentem be, ahol mikor a Kisépületből átjöttünk, szoktunk kilencedikben. Retro fíling! Bent egy vigyorgó Bélába futottam bele. Megkérdeztem, tart-e még a tanítás, bemehetek-e megnézni a tablónkat. A vártnál kisebb ellenállásba ütköztem. Semmilyenbe. Megígértem, hogy csak megnézem és jövök ki.

Arra gondoltam, bemegyek, megkeresem a tablót, jól megbámulom, megvárok egy-két tanárt, beszélek velük pár szót és majd eltelik az idő és végül kicsöngetnek, beszélek Petivel és hazaindulok. Na ez nem jött be, ugyanis a várakozásommal szemben azonnal megtaláltam a tablónkat, méghozzá tök jó helyen: a régi osztálytermünk ajtata fölött. Így a terveim elszálltak, ki kellett jönnöm, nem illett volna maradnom tovább, ha egyszer megígértem.

Ettem egy gyros-t a Süniben, már elvonási tüneteim voltak nélküle. Közben sasoltam, nehogy elmenjen mellettem valaki és ne vegyük észre egymást. Megettem, de nem jött senki, ezért elindultam a 25-ös, leánykori nevén piros 25A megállójába. Jön szembe az egyik Könyves alkamazott és megkérdezi, vége van-e a tanításnak. Mondom nem tudom, már főiskolára járok, de Béla azt mondta, hogy csak 1-ig tart. A buszmegállóban tömeg volt, de én nem akartam felszállni, hanem csak úgy csinálni, mint aki buszra vár. Ezért továbbsétáltam és mikor elment, visszajöttem, várni a következőre, hátha közben jön arra valaki.

Alig állok ott egy perce, megáll mellettem valaki egy könyvbe révedve. Nem tűnt úgy, mint aki nem tudná kontrollálni a mozgását, elég fixen nézte a könyvét, csak ezt ne az aurámban tette volna. Azért mielőtt odébbléptem volna, felnéztem a srác arcára. Szépen lassan lefutott bennem az arcfelismerő szoftver: Laci!

Megkérdezte, kire várok, erre közöltem, hogy pont rá. Mivel ő volt az első ismerős akivel összefutottam aznap, ez igaz is volt. Megkérdezte, jövök-e a könyvesbe. Jöttem. Akkor már kicsöngettek, tódultak kifelé a gimnazisták. Pásztáztam a tömeget, Peti vagy bent volt még, vagy nem, de szembe nem jött. Laci megtalálta akit keresett én meg félreálltam az ajtóból, vagy inkább félresodort a tömeg. Benéztem az iskola kapuján és a sok ember között kiszúrtam egy hatalmas mosolyt. Na ez volt Peti. Beszélgettünk néhány mondatot. Rögtönzött osztálytalálkozó. Tök jó volt. Küldetés teljesítve!

Hihetetlen érzés volt visszamenni a Könyvesbe olyan embereket látni, akiket régen nem. Beszívni a Könyves illatát. Az ott töltött évek alatt nem gondoltam, hogy így fog hiányozni ez az épület. Az idő, amit itt - ott - töltök. Sejtettem, de biztosan nem tudtam eddig.